A GÖRÖG IRATOK
A lap korábbi változatát látod, amilyen Katomozes (vitalap | szerkesztései) 2021. május 1., 07:02-kor történt szerkesztése után volt.
A GÖRÖG IRATOK
Malakiás írta a héber kánon utolsó könyvét. A Biblia íróinak tolla, körülbelül négy évszázadon át tétlen volt. Azután Jézus Krisztus eljött a földre, bizonyságot tett az igazságról, egy újszövetséget létesített és a váltságdíjat szolgáltatta. Ezen dolgok feljegyzését meg kellett őrizni; a Biblia íróinak tolla ismét szolgálatra van szólítva. De ezúttal, a tollat tartó ihletett kezek nem héberül, hanem egy másik nyelven írnak; ezúttal görög nyelven hagyják hátra üzenetüket. Ezért, ez a könyv a „Görög Iratok” kifejezést használja a Biblia azon részének megjelölésére, amelyet a Krisztus utáni első század utolsó hatvan évében írtak, ezáltal elkerülve az „Új Szövetség” nem Szentirati kifejezést. A Görög Iratok huszonhét könyvét, nyolc ihletett író jegyezte fel. Ezen résznek tizenhét leckéje, mindegyik könyvet az olvasó figyelmébe ajánlja, ahhoz hasonló eljárással, mint amilyenben a Héber Iratok mindegyikét részesítette.
54. Lecke
MÁTÉ
Jehova Isten Mózest használta a Héber Iratok kánonjának megkezdésére. Tehát helyénvaló volt, hogy a Görög Iratok kánonjának elkezdésére, az Úr Isten a Mózesnél Nagyobb Prófétát használja. Ezzel nem azt mondjuk, hogy Jézus bármit is ténylegesen írt volna a Görög Iratokba; Ő ezt nem tette. Azonban emberi lényként való születése, és Krisztus vagy Messiásként való megjelenése, a Héber Iratok próféciái beteljesedéseinek áradatát indították el. Az egész világegyetem számára a legnagyobb következményekkel járó események, itt ezen a földgömbön mentek végbe, Jézus Krisztus szolgálatának ideje alatt. Ezekkel nem csupán az emberiség megváltójáról való gondoskodás volt elválaszthatatlanul összekötve, hanem Jehova Nevének és Igéjének, a megígér Mag általi egészen alapvető igazolása. – 1. Móz. 3:15; Gal. 3:16.
Az ilyen egyetemes jelentőségű, fontos események elbeszélésének
265
266
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
áthagyományozását, Jézus nem hagyta volna a megbízhatatlan ajkak szájhagyományára. Vajon Ő nem ellenezte a vének szóbeli hagyományait? (Máté 15:1.9; Márk 7:1-13) Ezért, Ő nem hagyta volna az emberek különböző hagyományaira, az Önmagával valamint tanítványaival kapcsolatos események elbeszélését, amely események a Héber Iratok számos próféciáját beteljesítették, és a „mennyei királyság” osztályának kezdeti növekedését jelentették. Négy tanú keze által Ő lehetővé tette, hogy a jó hír „fekete fehéren lejegyeztessen”, és megőrizte számunkra, az evangélium hirdetésének ezen „utolsó napjaira”.
Az „Evangélium” jelentése „jó hír” vagy „jó üzenet”. A négy evangélium, nem csak megerősítő beszámolótkat nyújt, hanem lehetővé teszi, hogy a mai tanulmányozó egy teljesebb képet kapjon Krisztus földi szolgálatáról. Gyakran, amit az egyik elbeszélés kihagy, azt a másik pótolja; egyik lehet egy adott szempontból hangsúlyoz, míg a másik Evangélium lehet más jellemzőket hoz előtérbe. Mindegyik beszámoló a saját célját szolgálja; egyiket sem lehet figyelmen kívül hagyni; együtt összekapcsolódva Krisztus első eljövetelének lényegét őrzik. A Máté, Márk és Lukács szerinti evangéliumoknak, általában azonos a megközelítésük, közös a nézőpontjuk, és ugyanazokkal az eseményeket foglalkoznak. Ebből az okból „szinoptikus” evangéliumoknak vannak nevezve. Ezen evangéliumokra alkalmazva, ennek a kifejezésnek a „hasonló látásmód” az alapértelme. Ezt nem lehet úgy értelmezni, hogy ez a három evangéliumi beszámoló, csupán Jézus életének összehasonlító összefoglalása. Számos jelentéktelen eseményt mellőztek; másokat részletesen bemutattak. A négy evangéliumnak egyenként való megvizsgálása után, a fentiek egyértelműen láthatóvá válnak.
Máté zsidó volt. Krisztus követésére való elhívása előtt, őt Lévinek hívták és egy vámszedő volt, vagyis az ilyen népszerűtlen vám és illeték begyűjtők egyike. (Máté 9:9; Luk. 5:27) Ebben az időben lett ő a tizenkét apostol egyike. (Máté 10:3; Márk 3:18; Luk. 6:15) Nevének jelentése: „Jah (Jehova) ajándéka”. Máté elsősorban a zsidóknak írta evangéliumát, először arámul, a zsidók akkori nyelvén szerkesztette meg, majd később saját maga fordította le a görög közös vagy a koiné nyelvjárására.
MÁTÉ
267
Az eredeti arám megfogalmazás mellett, az hogy elsősorban a zsidóknak volt szánva, a messiási próféciáknak és ezeknek a Názáreti Jézus által, vagy az Ő benne való betöltésének szentelt figyelemből látható. Az Evangélium ezen írója gyakran idéz a Héber Iratokból, és sok esetben rámutat arra, hogy ezek miként voltak betöltve Jézus Krisztus, mint Messiás által. Máté Evangéliuma, a Királyság Evangéliuma, és a Királyság ezen Evangéliumának hirdetéséről beszél. Nem időrendi sorrendet, hanem tematikus (tárgykör szerinti) elrendezést követ. Ez főleg a Galileai eseményekkel, valamint a Jeruzsálemi végső eseményekkel foglalkozik. Ahelyett, hogy célja egy teljesen részletes elbeszélés bemutatása lett volna, Máté inkább Jézus példázatait és szónoklatait szándékozott bemutatni. Ez az ő megkülönböztető sajátossága.
Az Evangéliumok írásának idejét nem lehet pontosan megállapítani. Úgy tűnik, hogy az arám nyelvű beszámolóját, Máté nem sok évvel Krisztus menybemenetele után írta. Több kézirat végén a jegyzék azt alítja, hogy ez nyolc évvel azután, vagyis Kr.u. 41-ben történt (e kéziratok mindegyike a tízedik század utáni időből származik). Valamivel később, Máté arám beszámolóját saját görög fordítása követte. Az általános vélemény az, hogy a négy Evangélium közül, elsőnek Máté Evangéliuma volt írásba foglalva. Ez a dolog azért tűnik valószínűnek, mivel elsősorban a zsidóknak volt írva. Valószínű, hogy az Evangéliumokat abban a sorrendben írták, amelyben a modern Bibliákban megjelennek, vagyis az első a Máté (legalábbis az eredeti arám), aztán a Márk, majd a Lukács, és az utolsó a János Evangéliuma. Lukács, a Cselekedetek megírása előtt írta Evangéliumát, és valós bizonyítékok vannak arra, hogy a Cselekedeteket, Kr.u. 61 körül írta. (Luk. 1:1-4; Csel. 1:1) Ez azt jelentené, hogy Kr.u. 61-ben, már mind a három szinoptikus evangélium meg volt írva. Máténak a zsidóknak szánt arám evangéliumával, megkezdődött a Királyság jó üzeneteinek írásba foglalása, ahogy azt maga a Király, Krisztus Jézus előre bejelentette.
Most pedig ezen evangélium általános tartalmának gyors áttekintése következik. Ez Jézus emberi leszármazásával valamint azon kinyilatkoztatással kezdődik, amelyet József kapott a csecsemő csodálatos fogantatásáról,
268
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
a (hajadon) zsidó szűz Mária méhében (testében). (Máté 1:1-25) Máté nyilvánvalóan Józseffel kapcsolatosan foglalkozik ezen előtörténettel, amiként az is nyilvánvaló, hogy Lukács Máriát tartva szem előtt mutatja be Jézus leszármazásának beszámolóját. Ennek alapján, Máté József révén adja meg Jézus leszármazását, míg Lukács Mária felmenő ágán sorolja fel Jézus elődeit. Ez megmagyarázza a különbségeket Jézus ezen két leszármazási ága között. Egyedül Máté beszél a bölcsek látogatásáról, az Egyiptomba való menekülésről, valamint a rémült Heródes, Betlehemi csecsemő mészárlásáról. (2:1-23) Ezután a beszámoló átugrik Keresztelő János szolgálatára, valamint Jézus keresztségére, felkenésére és megkísértésére. Onnan tesz egy másik időbeni ugrást, ezúttal körülbelül hat hónappal későbbre, a Galileai nagy prédikáló tevékenység kezdetéhez. A felkent Király ekkor jelentette ki első alkalommal: „Elközelgetett a mennyeknek országa”. Hírneve elterjedt; Palesztinából mindenhonnan tömegek sereglenek, hogy meghallgassák az Ő üzenetét, és az Ő csodáinak szemtanúi legyenek. (4:1-25) Ezt követően, Máté azonos felépítéssel Jézus híres hegyi beszédének legteljesebb leírását mutatja be. – 5:1-7:29.
Ekkorra a felkent Király már két alkalommal ünnepelte meg a Húsvétot Jeruzsálemben, amit evangéliumaikban sem Máté, sem Márk sem Lukács nem említenek meg. Sok csoda volt végrehajtva és ki lett választva a tizenkét apostol. Máté elbeszéli ezen dolgokat, de nem időrendi sorrendben. Ez kitűnik a Jézus életének fontosabb eseményeit tartalmazó táblázatból, 284-287 oldalak. (Ezen táblázat időrendi sorrendben mutatja be az evangéliumokban található eseményeket, hol vannak feljegyezve, és hogy ezzel egy-, kettő-, három-, vagy mind a négy evangélium foglalkozik. Ez megkönnyíti a négy beszámoló összehasonlítását. Továbbá bemutatja az események körülbelüli idejét és helyét.) Máté a bemutatásában Jézusnak intenzív Galileai tevékenységéről beszél, idézve csodatetteit, továbbítva számunkra példázatait és ezeknek magyarázatait, főleg a harmadik galileai prédikálási utazását veszi figyelembe, amikor a tanúskodási tevékenység kiterjesztése érdekében, Jézus kettesével kiküldi apostolait.
270
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
(9:35-11:1) Itt Máté annak elbeszélésével szakítja meg, hogy a bebörtönzött Keresztelő János tanítványait küldi megérdeklődni, ha Jézus volt az, Akinek eljövetele meg volt ígérve, aminek következtében Jézus hűséges megjegyzéseket tesz Jánosra vonatkozóan, amit a Galileai városok megfedése követ, a Vele szemben tanúsított hitetlenségük miatt. (11:2-24) Az apostolok visszatérése után, először 5000 majd később 4000 csodálatos táplálása van bemutatatva, amely csodákat a Föníciai és Dekapoliszi utazások választanak el. (14:13-21; 15:21-38) A galileai tevékenység az elváltozással valamint Jézus halálának és feltámadásának próféciáival éri el csúcspontját. – 16:13-17:13,22,23.
Miként a táblázatból könnyen látható, Máté beszámolója ismét tesz egy időbeni ugrást, teljesen kihagyva Jézus későbbi Júdeai szolgálatát, és a Pereainak is nagy részén. Ő beszél néhány eseményről, amelyek a Pereai utazás közben történtek, útban az utolsó húsvétra Jeruzsálembe, valamint Jézus haláláról. (19:1-20:28) Máté, Márk és Lukács szinoptikus evangéliumai, nagyon részletesen mutatják be Jézus földi életének utolsó napjait, és általában időrendi sorrendet követnek. Máté beszámolója azonban nagyon meghatározóan járul hozzá az utolsó napok leírásához. Például, csak ő beszél a királyi menyegző, a tíz szűz, a talentumok valamint a juhok és kecskék példázatairól. (22:1-14; 25:1-46) Csak Máté számol be teljességében, a farizeusoknak és írástudóknak Jézus Krisztus általi szigorú elítéléséről. (23:1-39) Egyetlen más evangélium sem beszél Júdás öngyilkosságáról, vagy a katonai őrségéről a sírnál. (27:3-10; 62-66) Továbbá, Máté beszél Jézusnak feltámadása után a tanítványokkal való találkozásáról Galileában, amidőn Ő azt mondta nekik, hogy menjenek, tegyenek tanítványokká minden népeket, megkeresztelve és tanítva őket. (28:16-20) Azonban Máté beszámolójának hiányait, a többi evangélium gyakran pótolja. Gondviselésszerűen, Jézus földi tartózkodása eseményeinek nagyobb része két-, három-, vagy négy tanú szája által van igazolva; mégis ahol hiányzik a többszörös bizonyság, ott a szent szellem tevékenykedett, hogy legalább egy író által megbízható tanúskodás legyen létrehozva.
MÁRK
271
KÉRDÉSEK:1. Mi kezdeményezte a Görög Iratok kánonjának írását? 2. Ezen fontos események beszámolójának, milyen továbbítási eszközt parancsolt meg Jézus Krisztus, és miért ilyet? 3. Miért történt gondoskodás négy evangéliumi beszámolóról? 4. Melyek a szinoptikus evangéliumok? 5. Elsősorban kinek volt írva ezen evangélium, és miért ez a választ? 6. Mi a megkülönböztető jellemzője? 7. Milyen információink vannak, különösen Máté Evangéliuma, és általában a többi evangélium megírásának idejéről? 8. Foglaljátok össze Máté beszámolóját, egész a hegyi beszédig! 9. Milyen további események vezetnek bennünket a Galileai tevékenység végéhez? 10. Jézus tevékenységének mely részei nincsenek megemlítve Máté beszámolójában? Azonban Jézus földi életének végső Jeruzsálemi eseményeiről való ismeretünkhöz, milyen értékes információkkal járul hozzá egyedül ő?
55. Lecke
MÁRK
Márk nem volt a tizenkét apostol egyike. Ő nem volt Krisztus Jézus állandó kísérője. Nincs arra utaló jel, hogy Krisztus földön léte idejében, akár a sok tanítványnak egyike lett volna. Akkor hogyan tudott ő képesítést szerezni arra, hogy egy beszámolót írjon Jézus életéről? És hogy volt képes megírni azt, amit a négy evangélium közül, egyértelműen a legélénkebbnek és legszemléletesebbnek ismernek el? Márk Jeruzsálemben született, és bizonyára néhány alkalommal látta Jézust. (Csel. 12:12,25) Úgy gondolják, hogy ő volt az, aki követte Jézust elárulása után, és csupán akkor menekült el, amikor a tömeg megtámadta. (Márk 14:51,52) De ezen kevés és rövid tapasztalatok Jézussal, nem biztosították a szükséges hátteret ezen Evangélium megszerkesztéséhez, amely főképpen Jézus Galileai szolgálatára vonatkozik, és amely a részletek aprólékos ismertetésében általában felülmúlja a többieket. Ezen egy szemtanú forrásainak nyomai láthatók.
Márknak, a korai egyházban való tevékenységének gyors áttekintése, felfedi ezeket a forrásokat. „János ki Márknak neveztetik” egy Mária nevű nőnek volt a fia. Péter apostol járatos volt az otthonukba, és oda ment miután az angyal kiszabadította őt a tömlöcből. (Csel. 12:5-17) Péter úgy utal Márkra, mint „Márk az én fiam”, ami arra mutat, hogy Márk nagy valószínűséggel Péter prédikálása nyomán tért meg Krisztushoz. Mindenesetre,
272
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
kettejük között nagyon közeli kapcsolat volt. Együtt voltak Babilonban. (1. Pét. 5:13) Ez ugyanaz a Márk, aki unokatestvérével, Barnabással és Pál apostollal volt prédikálási úton, és később Pállal volt, az apostol első Római bebörtönzésének idején. (Csel. 12:25; 13:13; 15:36-40; Kol. 4:10; Fil. 24) Azonban figyelmünk a Péterrel való szoros kapcsolatára van összpontosítva. Péter szemtanúja volt Jézus földi szolgálatának. Ö a Krisztus első tanítványainak egyike volt. (Ján. 1:35-42) Papiasz, a Krisztus utáni második század első felének keresztény írója, azt az információt őrzi meg számunkra, hogy Márk volt Péter apostol tolmácsa (és valószínűleg az írnoka vagy titkára). Tehát kétségtelenül Péter volt Márk Evangéliumának szemtanú forrása. Nyilvánvalóan ez pontosan tükrözi azt, amit Péter különböző alkalmakkal mondott el Márknak, mivel az Evangélium tényleges diktálása kevésbé valószínű.
Mikor és hol foglalta írásban Márk az Evangéliumi beszámolóját? Ahogy a többi evangélium esetében, ennek megszerkesztési idejét sem lehet pontosan meghatározni. Valószínűleg nem sokkal Lukács Evangéliuma előtt volt írva, amely egy kevéssel előzte meg a „Cselekedetek” Kr.u. 61 körüli rögzítését, Lukács által. Ami a Márk Evangéliumának írási helyét illeti, a bizonyságok túlnyomó többsége Rómára utal. Lehetséges, hogy Márk Rómába írta meg evangéliumát, Pál első ottani bebörtönzése idején.
Vajon Márk Evangéliumi feljegyzésének megírásakor, valamilyen meghatározott személyek csoportját tartotta szem előtt? Máté írásakor a zsidókat tartotta szem előtt, a Héber Iratok számtalan próféciájára utalt, és bemutatta hogyan teljesedtek ezek Krisztus Jézusban vagy Által, mindezt azért, hogy bebizonyítsa a zsidóknak, hogy Ő volt a Messiás, Akit a zsidó nemzet várt. De ez a jellegzetesség Márk Evangéliumában nincs előtérben. Saját hatáskörében kihagyja az összes utalást a Héber Iratokra, kivéve az első fejezet bevezető verseit (15:28 egy interpoláció, utólagos kiegészítés). Elmarad minden utalás a Mózesi törvényre. A Héber Iratokból Márk az ő beszámolójában csak a feljegyzett események jellemei,
MÁRK
273
vagyis maga Krisztus és az Őhozzá beszédet intézők által tett idézeteket foglalja bele. Ez nem csupán arra utal, hogy írásakor ő nem főképpen a zsidókat tartotta szem előtt, hanem egy olyan feltételezéshez is vezet, miszerint az ő nézőpontjuk szándékosan volt félretéve annak érdekében, hogy a nem zsidókhoz vagy a pogányokhoz egy erőteljesebb felhívás legyen intézve.
Ezt a nézőpontot alátámasszák a következők: az írás tömör és gyors stílusa megfelel annak, amit egy római közönség szeret. Szintén azért, hogy az ilyen olvasóra bizalmas hatással legyen, ebben számos latinizmus fordul elő. A pogány olvasók számára érthetetlen szavak és mondatok, részükre értelmezve vannak (lásd a 3:17; 5:41; 7:11, 34; 14: 36; 15:34). Említésre méltó az is, hogy Márk beszámolójában nem foglalja bele Jézus leszármazási ágát. Ez alapvetően fontos volt a zsidók számára, akik Júda és Dávid király ágán várták a Messiást, azonban nem volt annyira az érdeklődés középpontjába, vagy fontos a nem zsidó keresztények részére.
A négy evangélium közül ennek a másodiknak, vannak más sajátosságai is, amelyek megkülönböztetik a többitől. Ez a legrövidebb evangélium, mégis a jeleneteknek és eseményeknek általában sokkal élénkebb képét fest, mint a többi. A rövidsége nem tulajdonítható a szegényebb leírásnak, sem a kevesebb történelmi anyagnak, hanem Krisztus Jézus szónoklatai kihagyásának vagy nagyfokú összevonásának. Ezen szónoklatoknak belefoglalása, az események elbeszélésének távolabbra való elkülönítésével lassította volna a cselekmény lendületes haladását: ezek hiánya egymáshoz közelebb vonja az elbeszélt cselekményt, és a beszámolónak lendületes elevenséget kölcsönöz, ami nem található a többi evangéliumban. Márk Evangéliumában Jézus Krisztust egy tettre kész, buzgó szolgaként látjuk, akinek küldetése, inkább tetteinek bemutatása mintsem szavainak ismétlésén által van feltárva.
Márk az ő evangéliumának tizennegyedik versétől az olvasó figyelmét Jézus galileai szolgálatára irányítja. Már beszélt Keresztelő János előfutárként való szolgálatáról; elmondta Jézus keresztségét; tömören szavakban foglalta a pusztai kísértést. Ezután a tizennegyedik vers
274
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
Jánost bebörtönözve, és ezt követően Jézust Galileában mutatja. Az első fejezet 14. versétől a tízedik fejezet kezdetéig, Jézus csodatettei és galileai prédikáló utjai, gyorsan pergő mozgóképtekercsként száguldanak végig az olvasó szemei előtt. Tettek! Ezen tevékenységek áradó hullámainak rögzítése érdekében, az Evangélium írója sok jelentőségteljes szónoklatot és példázatot áldoz fel, azonban ezen hiányosság pótolva van Máté valamint Lukács szinoptikus evangéliumai által. Miért? Mivel Márk szándéka az események gyors ütemű átfogása, amit nem lassít le Jézus rendkívüli, elég hosszas hegyi beszédétnek megemlítésével, sőt még csak annak néhány kiemelkedő pontjának vázolásával sem! Egyébként, az ilyen létfontosságú oktatások kihagyása erőteljesen igazolja, hogy a tanításról már korábban gondoskodás történt, és ezért nem volt szükséges itt megismételni. Ez, valamint az a tény, hogy Márk Evangéliuma főleg a nemzetek számára nem pedig a zsidóknak volt szerkesztve, alátámasztja azon hangoztatott meggyőződést, miszerint Máté Evangéliuma ezt megelőzően volt írva.
Miután Márk a 9. fejezet 50. versével befejezi a galileai szolgálat elbeszélését, Mátéhoz hasonlóan teljesen kihagyja Jézus későbbi júdeai szolgálatát, a Kr.u. 32. évi sátoros ünneptől az ugyanazon évi templomszentelés ünnepéig. Ő is kihagyja az későbbi Pereai szolgálat nagy részét, csak a végső utat mutatva be, Galileából Jeruzsálembe. Elbeszélését a Jeruzsálemben történt utolsó eseményekkel fejezi be, azonban beszámolóját nagyon hírtelen zárja, a 16. fejezet 8. versével. Nyilvánvaló, hogy a befejezés hirtelenségének enyhítésére, később egy más kéz hozzáadta a kilenctől huszadikig terjedő verseket.
KÉRDÉSEK: 1. Mi igazolja azt, hogy Márk beszámolója egy szemtanú elbeszélése? 2. Márk miért nem szolgálhatott egyedül ilyen első kézből való frissességgel és elevenséggel? 3. Melyek voltak tehát szemtanú forrásai, amelyekhez Márk hozzájuthatott, a feljegyzett Evangéliumának megszerkesztésekor? 4. Mikor és hol foglalta írásban Márk az ő beszámolóját? 5. Amint a könyv belső bizonyítéka mutatja, Márk milyen különleges osztályt nem tartott szem előtt és elsősorban milyen meghatározott osztályt vett figyelembe? 6. Milyen más sajátosságok különböztetik meg ezen evangéliumot a többitől? 7. Milyen módon számol be a galileai tevékenységről? Mit jelent ez a szerkesztési idejének érvelésére vonatkozóan? 8. Milyen prédikálási tevékenységet hagyott ki Márk? 9. Hogyan fejezi be elbeszélését? 10. Egy más kéz, hogyan próbálta meg később ellensúlyozni ezen befejezést?
LUKÁCS
275
56. Lecke
LUKÁCS
„Mivelhogy sokan kezdették rendszerint megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését, amelyek minálunk beteljesedtek, amint nékünk ellőnkbe adták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: Tetszék én nékem is, ki eleitől fogva mindeneknek szorgalmasan végére jártam, hogy azokról rendszerint írjak néktek, jó Theofilus, hogy megtudhassad azoknak a dolgoknak bizonyságát, a melyekre taníttattál.” (Luk. 1:1-4…) Ily módon kezdi Lukács az ő evangéliumát, és hálásak vagyunk, hogy ezen pár bevezető versben egy pontos történelmi áttekintés közöl, a Krisztus földi szolgálata feljegyzésének megőrzésére történő korai törekvésekről. Krisztus mennybemenetele után egy bizonyos ideig, a beszámoló a szemtanuk szóbeli oktatása által volt megőrizve. De a folyamatos szóbeli ismétlés a részleteket változásoknak teszi ki, és az idő múlásával a pontosság egyre csökken. Ezért sok író kezdte feljegyezni ezen létfontosságú elbeszélést. Jehova szent szelleme főképpen négy ilyen írásos feljegyzés megszerkesztését irányította, a jelenlegi négy evangéliumét, amelyek a görög kánont alkotó könyvek gyűjteményének a kezdetét képezik.
Lukács bevezetője még többet mond. Ez egyértelműen arra utal, hogy ő nem volt szemtanúja az általa feljegyzett eseményeknek, hanem adatforrásként a korábban feljegyzett beszámolóktól és a szóbeli tájékoztatásoktól függött. Midőn Lukács a korábbi feljegyzésekre utal, hogy Máté és Márk írott evangéliumaira gondolt-e, ez egy sokat vitatott pont. Természetesen ő ezen kifejezést nem korlátozta csupán e két Evangélium-íróra, mivel az ő adatforrásai sok anyagot bocsátottak rendelkezésére, amelyek nincsenek megemlítve a másik két szinoptikus evangéliumban. Mégis indokolt azt hinnünk, hogy Lukácsnak hozzáférése volt Máté és Márk evangéliumaihoz, és hogy az ő kiemelkedő alkotásaik, a „sok írók” írott törekvései között voltak. De ezek alapján nem lehet azzal érvelni, hogy bármelyik a szinoptikus
276
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
evangélium közül csupán egy rövidítése, összefoglalása vagy újra átdolgozása a többinek. Mindegyik evangélium írója független volt a többitől, mindet Isten szelleme indította az ihletett elbeszélése megírására, hogy a jövőbeni olvasó négy független, de ugyanakkor egymást megerősítő feljegyzésből „megtudhassa azoknak a dolgoknak bizonyságát”.
Lukács bevezetője még elmond valamit. Theofilust nevezi meg, mint azt a személyt, akire Lukács az írás idejében gondolt, és az írásának célja azon igazságoknak bizonyossággal való megállapítása, amelyeket Theofilus már korábban tanult, legtöbbet valószínű szóbeli oktatásból. Nem ismert, hogy ki volt ez a Theofilus, és haszontalan lenne a Biblia kritikusok által kezdeményezett sok homályos sejtések között kutatni. Azonban ő kétségtelenül egy keresztény volt, és egyrészt a görög neve, másrészt a neki írt evangéliumi beszámoló általános jellemzői miatt sokan úgy gondolják, hogy egy megtért pogány volt. Lukács sokkal kevesebbet idéz a Héber Iratokból, mint Máté, és bemutatja Jézus leszármazását (Mária ágán), visszamenőleg egészen Ádámig, és nem áll meg a zsidó Ábrahám pátriárkánál, amiképp azt Máté teszi. Lukács evangéliuma az egész emberiségnek lett írva, nem csupán az Ábrahám leszármazottainak. Jézus élete igazságainak teljes bizonyossággal való meghatározása, és írása céljának megvalósítása érdekében, Lukács az ő bevezetőjében azt is kinyilatkoztatja, hogy gondosan felkészült, vizsgálta és összegyűjtötte az agyagot, és azt előre felvázolta annak érdekében, „hogy azokról rendszerint írjon”.
Mikor alkotta meg Lukács a Krisztus földi szolgálatáról szóló beszámolóját? Ismét lehetetlen, hogy egy határozott választ adjunk. Mégis a Cselekedetek 1:1,2 némi segítséget nyújt: „Első könyvemet írtam, Theofilus, mindazokról, amiket kezdett Jézus cselekedni és tanítani, mind a napig, melyen fölviteték, minekutána parancsolatokat adott a szent lélek által az apostoloknak, kiket választott vala magának”. Lukács írta a Cselekedetek könyvét és ezt újra Theofilushoz intézte. Az „első könyvemet”, kifejezés Lukács Evangéliumára utal, amelyet Theofilus már megkapott. A Cselekedetek
LUKÁCS
277
könyve Kr.u. 61 körül volt írva Rómából. Lehetséges, hogy Lukács kevés idővel azelőtt, ugyancsak Rómából írta az Evangéliumát is. Egyesek úgy gondolják, hogy Lukács nem írta meg Evangéliumát és az Apostolok Cselekedetét, míg Kr.u. 61 vagy 62 körül, Rómából vissza nem tért Görögországban. Mielőtt rátérnénk az Evangélium tartalmának megvizsgálására, meg kell jegyezni, hogy Lukács, a „szeretett orvos”, szoros kapcsolatban volt Pál apostollal, a prédikálási utjain, és hogy a Lukács Evangéliuma feljegyzésére csaknem olyan nagy hatással volt Pál, mint amilyennel volt Péter a Márkéra.
Lukács feljegyzett Evangéliuma egy kiváló elbeszélés, amely jól elrendezett és történelmileg pontos. Általában a másik két szinoptikus Evangéliumban rögzített eseményeket tárgyalja. Fő kihagyása (amely könnyen megállapítható, Jézus földi tartózkodása eseményeinek táblázatából) a Galileai tenger északkeleti partján az 5000 táplálása után van. A többi szinoptikus evangéliumtól eltérően, ez nem beszél a nép azon demokratikus és nem Teokratikus kísérletéről, hogy Jézust népszerű akaratból, erőszakkal ideiglenesen királlyá tegye; az Ő vízen járásáról; a sok gyógyításáról Genezáret földjén; Isten Igéjének érvénytelenítéséről, az ember alkotta hagyományok által; a prédikálási útjáról Föníciában fel egészen Czézárea Filippiig, és le Tízvárosig; az utóbbi helyen a 4000 táplálásáról, és ugyanott a farizeusok kovásza elleni figyelmeztetés elhangzásáról.
Azonban e kicsiny hiányosságot, Lukács Evangéliuma sok más tájékoztatással kárpótolja. Egyedül ő beszél a Keresztelő János csodás születésével kapcsolatos tényekről. Az ő beszámolója Jézus születéséről, értékben és részletekben messze meghaladja a Mátéét. (1:5-2:39) Lukács az, aki bemutatja Jézus tevékenységét az Ő Atyjának Házában, amikor tizenkét éves gyermek volt. (2:41-50) A legfontosabb azonban Jézus későbbi Júdeai szolgálatának, és későbbi Pereai szolgálatának a beszámolója. Sem Máté és Márk sem beszél erről a különös Júdeai szolgálatról, amely a Kr.u. 32. év sátoros ünnepe és a Kr.u. 32. év templom szentelés ünnepe között történt (melynek időtartama körülbelül két hónap és tíz nap). Vélhetően ezen időszak alatt lett kiküldve a 70 tanítvány, hogy prédikáljon;
278
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
sok oktató beszéd és példázat volt adva, és csodálatos gyógyításokat hajtottak végre; találkozásokra került sor, amelyeken Jézus elhallgattatta az ellenszegülő farizeusokat. – 10:1-13:21.
A későbbi pereai szolgálatot két részre lehet osztani. Jézus a templomszentelés ünnep után egy ideig a Jordánon túl szolgált. Ezután félbeszakította a pereai szolgálatát, hogy Jeruzsálemben utazzon, visszaúton megállt Efraimban, ahonnan gyorsan áthalad Samárián és Galilea alsó részén, újra eljutva Pereába, hogy bevégezze az itteni szolgálatát, azután újra Jeruzsálembe indult az utolsó húsvéti ünnepre. Közvetlenül a templomszentelés ünnep utáni utólagos pereai szolgálatnak ezen első fele, csupán Lukács Evangéliumában található meg. Jézus földi tartózkodása táblázatának figyelembe vétele, nyilvánosságra fogja hozni azon nagy fontosságú tanításokat és példázatokat, amelyek ezen időben voltak elmagyarázva. – 13:22-17:10.
Jézus földi pályafutása záró eseményeinek leírásában, amelyek Jeruzsálemben az utolsó hét folyamán, drámai módon bontakoztak ki, Lukács Evangéliuma követi a másik két szinoptikus Evangéliumot, általában ugyanazon eseményeket írva le. Azonban ez az egyedüli evangélium, amely leírja a feltámadt Jézus tényleges menybemenetelét. (24:50-53) Érdekes megjegyezni azt a tényt, hogy Lukács az ő Evangéliumát Jézus menybemenetelének beszámolójával fejezi be, és a folytatást, az Apostolok Cselekedeteit ugyanezen eseménnyel nyitja meg. Így, Lukács mindkét művének közös elbeszélése köti ezeket össze, míg Jézus élete eseményeinek „rendszerinti írása” nyomon követi a hűséges apostoloknak és a tanítványoknak az Újvilág felkent Királya lábnyomai követésének történetét.
KÉRDÉSEK: 1. Milyen szavakkal kezdi Lukács az ő Evangéliumát? 2. Milyen adatokat szolgáltat számunkra ezen bevezető, Krisztus földi szolgálata feljegyzésének megőrzésére vonatkozóan? 3. Mit szögez le ezen bevezető, magára Lukácsra vonatkozólag? 4. Milyen adatforrásokat foglalt magában, a Lukács számára elérhetőek? Mégis, mire nem jelent ez érvelést? 5. Milyen további tényeket tár fel ez a négy bevezető vers? 6. Mikor alkotta Lukács az ő Evangéliumát? 7. Összehasonlítva a másik két szinoptikus Evangéliummal, milyen főbb eseményeket hagy ki Lukács beszámolója? 8. Mátéval és Márkkal ellentétben mit mond Lukács: (a) a későbbi júdeai szolgálatról? (b) a későbbi pereai szolgálatról? 9. Melyek a Lukács evangéliuma által leírt végső események, amelyeket nem tartalmaz a másik három evangélium?
JÁNOS
279
57. Lecke
JÁNOS
A görög kánon János apostol írásaival volt befejezve, aki Jézus Krisztus szeretett apostolaként van különösen megemlítve. (Ján. 13:23) János írt három apostoli levelet, vagy levelet, a Jelenések könyvét, és a negyedik Evangéliumot, valószínű mindet a Krisztus utáni első század utolsó évtizedében. Úgy tűnik, hogy János az ő Evangéliumát, a Patmos szigetére való száműzetése, és az Efézeusba való visszatérése után írta, megalkotásának időpontja körülbelül Kr.u. 98 vagy 99. A modern kritikusok azon állítását, hogy ez a „Negyedik Evangélium” 132-ben vagy 150-ben, tehát János apostol halála után volt megszerkesztve, megcáfolta a János Evangéliuma papirusz kézirat kódex egy töredékének fontos lelete. Ez a papirusz kódex a második század első felében volt írva, vagyis Kr.u. 100 és 150 között. Ezt Egyiptomba találták meg. Ebben a korai időszakban már másolatok voltak készítve a János Evangéliumáról, és széles körben el voltak terjesztve Efézustól Egyiptomig. Mindez erőteljesen azt igazolja, hogy az eredeti Evangélium biztosan néhány évvel korábban volt megírva, és ennek megalkotási idejét könnyedén az idős János apostol életidejére helyezi vissza. A Biblia írásainak megbízhatósága és hitelessége ismét igazolva van a modern régészeti ásatások által.
Amikor János, Krisztus életének szemtanújaként feljegyezte beszámolóját, a három szinoptikus evangélium, Máté, Márk és Lukács evangéliumai, már rég meg voltak írva. Tanúskodásaik már jól ismertek voltak. Elbeszéléseik világosan bemutatták Krisztus Jézus földi tartózkodása során végzett nyilvános prédikáló tevékenységét. János Evangéliumának belső bizonyítékaiból mindez nyilvánvaló. Ő nem ugyanazon dolgokról beszél, mint a szinoptikusok, vagy az előző három evangélium-író. Ő nem annyira az eseményekkel, hanem inkább Jézus bizalmas körben, tanítványainak mondott szónoklataival foglalkozik, amelyek nincsenek bemutatva az előző evangéliumokban. A jelen
280
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
leckét követő táblázatra vetett pillantás, elegendő annak bemutatásához, hogy János nagyon ritkán ismételte meg azt, amit az előző Evangéliumírók már elbeszéltek.
János Evangéliumának különös értéke van Jézus nyilvános földi szolgálata időtartamának meghatározásában. Jézusnak a harminc éves korában való keresztsége után megünnepelt húsvétok száma, képezi a kulcsot ezen fontos kronológiai rejtély megoldására. Máté, Márk és Lukács csak egy keresztség-utáni húsvétot említenek, mégpedig azt, amelyet közvetlenül Jézusnak a fán való halála előtt ünnepeltek. Hogyha ez lett volna az egyetlen, akkor ez Jézus Krisztus kiterjedt prédikáló tevékenysége egy rövidke hat hónapra zsúfolta volna. János Evangéliuma ezt kiterjeszti három és fél évre, a felkent Király földi szolgálata idejében négy húsvét alkalmával jelöl oda és vissza utat. – 2:13; 5:1; 6:4; 12:1 és 13:1.
Viták merülnek fel arra vonatkozóan, hogy a János 5:1 húsvétra, vagy egy másik ünnepre utal. A vers a következőket mondja: „Ezek után az ünnepük volt a zsidóknak, és Jézus felment Jeruzsálembe”. (Am. Stan. Ver, Szélj.) A szöveg egyértelműen arra utal, hogy az ünnep késztette arra Jézust, hogy épp akkor menjen fel Jeruzsálembe. A legvalószínűbb hogy ez a húsvét volt, ami megkövetelte a részvétet. Egyértelműen ki van jelentve, hogy ő részt vett két húsvéton, és (a János 7:1-ben) egy különös ok van megadva, amiért Jézus nem vett részt a harmadikon. A húsvét nagy fontossággal bírt. Úgy tűnik, hogy a tanítványok kalászszedése, a János 5:1-ben megemlített ünnep után történt, és ez egy húsvét és Pünkösd közötti időre utal. (Luk. 6:1) Csak ezen ünnep húsvétként való tekintése biztosít elegendő időt a Galileai átfogó prédikáló tevékenységre, önkényes összezsúfolás nélkül. A fentebb említett négy húsvét megtartására vonatkozó álláspontnak isteni alátámasztása van, Dánielnek sok évszázaddal korábbi ihletett próféciájában, miszerint, a hetvenedik hét év felénél kiirtsák a Messiás Fejedelmet.
JÁNOS
281
Ezen hét „fele”, a Messiás három és fél éves szolgálata után következett. – Dániel 9:27.
Mivel a János apostol által írt Evangélium egy eddig érintetlen területre vonatkozik, tartalmának általános vizsgálata szükséges arra, hogy kiegészítsük tanulmányunkat Jézus földi szolgálatáról, amint az a négy evangéliumban be van mutatva. Egyedül János mutat rá arra a több mint hat hónapra, amely Jézus keresztsége ideje és az „Elközelgetett a mennyeknek országa” lelkesítő felhívással kezdett Galileai tevékenység között telt el. Fel van tárva, hogy Jézus ezen idő alatt elhívta első tanítványait, véghezvitte első csodáját, megünnepelte a keresztsége utáni első húsvétot, és kiűzte az árusokat a templomból, prédikált Nikodémusnak és felügyelte tanítványai keresztelő tevékenységét. (1:35-3:36) Keresztelő János bebörtönzése után, Jézus a Galileába való visszatérési utazása során prédikált a samaritánusoknak. – 4:1-42.
Több hónapos erőteljes prédikálási időszak telt el Galileában, és közeledett egy másik húsvéti ünnep, azonban János apostol ezen eseménydús időről csupán kilenc verset írt. (4:46-54) Miért? Mivel ezen események már le voltak szögezve a másik három ihletett tanú szája által; a három szinoptikus evangélium feljegyzései tanúskodnak az igazság azon harcáról, amelyet Jézus Krisztus indított a hamisság ellen. Sőt ez a három előző beszámoló, nem szakítja meg a galileai szolgálat gyors pergését azzal, hogy bemutassa a második húsvétot és ennek Jézus általi megünneplését Jeruzsálemben. De János megteszi ezt, ezáltal betöltve egy hiányosságot. (5:1) A második évi nagy galileai szolgálat, amelynek során ki lett választva a 12 apostol, elhangzott a hegyi beszéd, az egész Galileán keresztül végzett második prédikáló körút, majd közvetlenül ez után egy harmadik körút ezen terület felett, ahol az apostolok kettesével elküldettek, a második eseménydús év mindezen galileai tevékenységét János Evangéliuma ugyanazon okból hagyja ki, amiért kihagyja az első évi galileai szolgálatot.
Most egy másik húsvét következett, amelyet a másik három Evangélium-író nem említ meg, János
282
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
azonban lépéseket tesz a hiányosság pótlására. Ő az apostoloknak a harmadik galileai útról való visszatérésétől folytatja az elbeszélést, tudomásunkra hozza, hogy közel van a húsvét, elbeszéli az 5000 ember csodálatos táplálását, Jézus királlyá koronázásának nem teokratikus kísérletét, és Krisztus vízen járását. (6:1-21) János ezen a ponton feljegyzi Jézusnak a Kapernaumi zsinagógában mondott egyik szónoklatát, ami miatt sok tanítvány visszavonult. (6:22-71) Aztán János 7:1 bemutatja azon okot, amiért Jézus nem vett részt a harmadik húsvéton: „mivelhogy azon igyekeztek a Júdabeliek, hogy őt megöljék”. Vagyis a Jeruzsálemi ünnepen összeesküvés kellet szőjenek, azonban még nem volt itt az Isten megszabott ideje annak, hogy a Kígyó és annak magva megmarja a Király sarkát. A prófécia, Sátán ezen állgyőzelmét, a következő húsvétra tolta.
Úgy tűnik, hogy a galileai szolgálat körülbelül ebben az időben volt befejezve. A prédikáló munka kiterjed a környező területekre. Utazás tesznek Fönícián keresztül, le Tízvárosig és nem sokkal azután fel Cézárea Filippiig. A Galileába való visszatérés és az utólagos prédikálások után, bár ezen időszak nagy része az apostolok oktatásával telt, Jézus Jeruzsálem felé irányul a Kr.u. 32. évben tartott sátoros ünnepre. Az ünneplés ezen pontjánál, János folytatja az elbeszélés fonalát és leírja Jézus tanításait a sátoros ünnepen, azonban közvetlenül ezután megszakítja ezt, és az utólagos Júdeai szolgálat fennmaradó részleteinek bemutatását kizárólagosan Lukácsra bízta. (7:2-9:41) Ő több mint két hónappal később lép közbe, csupán annyiért, hogy beszéljen Jézusról a templomszentelés ünnepén, a Jó Pásztorra vonatkozó tanításról, valamint a Jordánon túlra való visszatéréséről. (10:1-42) Lukács ismét átveszi az utólagos pereai szolgálat első részének elbeszélését. Lázár feltámasztásának, Kajafás Jézus elleni tanácsának és Jézus Efraimba való visszatérésének elbeszélése által János egy másik űrt tölt be. – 11:1-54.
Egy időbeni ugrás által, János néhány nappal a Kr.u. 33. év húsvét ünnepe elé visz minket, átlépve az utóbbi pereai szolgálat második része felett, amely részletesen le van írva
JÁNOS
283
a három szinoptikus evangéliumi beszámolóban. Azonban János nem ismétli meg a többi Evangélium-írójának elbeszélését Jézus tevékenységéről, a fán való halála előtti néhány nap során. Ő sok mindent kihagy, a Krisztus utáni 33. év, Nizán hónap tizenkettedike nagyon zsúfolt szerdai napjának egyetlen eseményét sem említi meg. János beszámolója, Jézusnak és apostolainak utolsó húsvéti ünnepéről és az ezt követő eseményekről, messze a legbensőségesebb és legrészletesebb. Egyedül ő mondja el, hogy Jézus megmosta apostolai lábát (13:1-20), és hosszasan mutatja be Jézus azon esti felvilágosító szónoklatát a megígért „vigasztalóról” vagy a szent szellemről, a kölcsönös szeretetről, szenvedések és üldözések elviseléséről, és Jézusnak a hűségesekért való imájával fejezi be. (14:1-17:26) Ezután következik a beszámoló az Ő árulásáról különösen részletesen, elítéléséről, először a zsidó Szanhedrin majd a kormányzó Pilátus előtt, aki tanúja volt az Ő vallomásának a királyságáról; aztán haláláról, feltámadásáról és a feltámadása után a tanítványainak való látható megjelenéséről. Végül, Jánosnak az a véleménye, hogy sok egyéb is van, amiket Jézus cselekedett, amelyeket ha mind megírnák, a világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket ezek betöltenének. Azonban napjainkban a keresztények hálásak, hogy Jehova szent szelleme indította Jánost Evangéliuma megírására, mint a Görög Iratok kánonjának befejezése, mivel ez felbecsülhetetlen.
KÉRDÉSEK: 1. Mikor és hol írta meg János az ő Evangéliumát? 2. Mi cáfolja a mai kritikusok által, ezen evangélium megalkotására meghatározott késői időt? 3. Miben különbözik János Evangéliuma a másik háromtól? 4. Mi módon határozza meg csak ez az Evangélium, Jézus földi szolgálatának időtartamát? 5. Miért valószínű, hogy a János 5:1-ben említett ünnep egy húsvét volt? Mi igazolja azon álláspontot, hogy Jézus keresztségétől a haláláig négy húsvét volt megtartva? 6. Mennyi idő telt el Jézus keresztségétől azon kijelentésig, hogy: „Elközelgetett a mennyeknek országa”? 7. János miért nem részletezte a nagy Galileai szolgálatot? És mégis mi módon tölt be ő egy hiányosságot? 8. Miért nem vett részt Jézus a harmadik húsvéton? 9. A Krisztus utáni 32. év mely további két ünnepét említi meg János? Milyen helyet foglaltak el ezek Jézus szolgálatának eseményeiben, amiként azt a többi Evangélium is feltárja? 10. Hasonlítsátok össze János beszámolóját Jézus emberi életének utolsó napjairól, a többi Evangélium-íróiéval!
JÉZUS FÖLDI TARTÓZKODÁSÁNAK FONTOSABB ESEMÉNYEI
Amiképpen Rögzítve vannak a Négy Evangéliumban, és Időrendi Sorrendbe Helyezve
Használt rövidítések: kb.-körülbelül; Jer. – Jeruzsálem; Bet. – Betlehem; B. túl a J. –Bethánia túl a Jordánon; Náz. – Názáret; Kap. – Kapernaum; Gen. – Genezáret; G.T. – Galileai Tenger; ÉK. – Északkelet; DK. – Délkelet.
|
DÁTUM
|
HELY
|
ESEMÉNY
|
MÁTÉ
|
MÁRK
|
LUKÁCS
|
JÁNOS
|
| Kr.e. 3 | Templom, Jeruzsálem | Zakariásnak megjövendöltetik Keresztelő János születése | 1:5-25 | |||
| Kb. Kr.e. 2 | Nazáret, Júdea | Máriának megjövendöltetik Jézus születése, és meglátogatja Erzsébetet | 1:26-56 | |||
| Kr.e. 2 | Júdea hegyes tartománya | Keresztelő János születése; (későbbi) pusztai élete | 1:57-80 | |||
| Kr.e.2, kb. okt. 1 | Betlehem | Jézus születése | 1:18-25 | 2:1-7 | 1:14,9-13 | |
| Jézus leszármazási ága | 1:1-17 | 3:23-38 | ||||
| Betlehem mellett | Az angyal jó híreket jelent; a pásztorok meglátogatják az újszülöttet | 2:8-20 | ||||
| Betlehem; Jerurzsálem | Jézus körülmetéltetik (a 8. nap) és a templomba vitetik (a 40. nap) | 2:21-38 | ||||
| Jer., Bet., Náz | A bölcsek; menekülés Egyiptomba; az újszülöttek mészárlása, Jézus visszatérése | 2:1-23 | 2:39,40 | |||
| Kr.u. 11 | Jeruzsálem | A 12 éves Jézus a Páskaünnepen; a hazatérés | 2:41-52 | |||
| 29 tavasza | Puszta, Jordán | Keresztelő János szolgálata | 3:1-12 | 1:1-8 | 3:1-18 | 1:6-8, 15-28 |
| Krisztus nyilvános szolgálatának kezdete | ||||||
| 29, ősze | Jordán folyó | Jézus megkeresztelkedése | 3:13-17 | 1:9-11 | 3:21-23 | 1:32-34 |
| Júdeai puszta | Jézus megkísértése (40 nap) | 4:1-11 | 1:12,13 | 4:1-13 | ||
| B. túl a Jordánon | Keresztelő János, Jézusra vonatkozó bizonyága | 1:19-34 | ||||
| A Jordán alsó völgye | Jézus első tanítványai | 1:35-51 | ||||
| Galileai Kána; Kap. | Jézus első csodája, Ő meglátogatja Kapernaumot | 2:1-12 | ||||
| Jeruzsálem | A Páska ünnep; Jézus eltávolítja a templomból a kereskedőket | 2:13-25 | ||||
| Jeruzsálem | Jézus beszél Nikodémussal | 3:1-21 | ||||
| Júdea, Énon | Jézus tanítványai keresztelnek; János csökkenőben | 3:22-36 | ||||
| Makherus | János börtönbe vettetik; Jézus Galileába megy | 4:12; 14:3-5 | 1:14; 6:17-20 | 3:19,20; 4:14 | 4:1-3 | |
| Samáriai Sikár | A Galileába való utazás során, Jézus tanítja a samaritánusokat | 4:4-42 | ||||
| A nagy galileai szolgálat | ||||||
| Galilea | Az első kijelentés, miszerint: „A mennyeknek országa elközelgetett” | 4:17 | 1:14,15 | 4:14,15 | 4:43-46 | |
| Kána; Náz., Kap. | Meggyógyít egy gyermeket; olvas a megbízatásáról; elutasítva, ismét elmegy | 4:13-16 | 4:16-31 | 4:46-54 | ||
| G.T., Kap. mellett | Simon és András, Jakab és András elhívása | 4:18-22 | 1:16-20 | 5:1-11 |
| Kapernaum | Meggyógyítja az ördöngőst, Péter anyósát, valamint sok másokat | 8:14-17 | 1:21-34 | 4:31-41 | ||
| Galilea | Első galileai utazás, a négy új elhívottal | 4:23-25 | 1:35-39 | 4:42-44 | ||
| Galilea | A meggyógyított leprás; a sokaság követi Jézust; Ő gyógyít | 8:2-4; 9:1-8 | 1:40-45; 2:1-12 | 5:12-26 | ||
| Kapernaum | Máté elhívása; eszik a vámszedőkkel; igazoltatik | 9:9-17 | 2:13-22 | 5:27-39 | ||
| 31. Hús- vét |
Jeruzsálem | Jézus részt vesz az ünnepen, meggyógyít egy embert, dorgálja a farizeusokat | 5:1-47 | |||
| Jer. előtt ? | A tanítványok búzakalászokat szednek szombat napon | 12:1-8 | 2:23-28 | 6:1-5 | ||
| Galilea, G.T. | Szombat napon kezet gyógyít; visszavonul a tenger felé; gyógyít | 12:9-21 | 3:1-12 | 6:6-11 | ||
| Kap. melletti hegy | A tizenkettő apostolokként választtatnak ki | 10:2-4 | 3:13-19 | 6:12-16 | ||
| Kap. mellett | A hegyi beszéd | 5:1 – 7:29 | 6:17-49 | |||
| Kapernaum; Nain | A százados szolgájának meggyógyítása; feltámasztja az özvegyasszony gyermekét | 8:5-13 | 7:1:17 | |||
| Makherus; Galilea | János, bebörtönözve, Jézushoz küldi tanítványait | 11:2-19 | 7:18-35 | |||
| Galilea | A megfeddett városok; a kisdedeknek feltárt dolgok; könnyű iga | 11:20-30 | ||||
| Galilea | A bűnös asszony megkeni Jézus lábait; az adósok példázata | 7:36-50 | ||||
| Galilea | Második Galileai prédikáló út, a tizenkettővel | 8:1-3 | ||||
| Galilea | A meggyógyított ördöngős; Jézus Belzebubbal való kapcsolattal vádoltatik | 12:22-37 | 3:20-30 | |||
| Galilea | A farizeusok és írástudók egy jelet kérnek | 12:38-45 | ||||
| Galilea | Jézus közeli rokonai az Ő tanítványai | 12:46-50 | 3:31-35 | 8:19-21 | ||
| G.T. | A magvető és a konkoly példázata, más példázatok; magyarázatok | 13:1-53 | 4:1:34 | 8:4-18 | ||
| G.T. | Az elcsendesített vihar a tengeren való átkeléskor | 8:18,23-27 | 4:35-41 | 8:22-25 | ||
| Gadara, DK-re a G.T.-től | Két meggyógyított ördöngős; a légiók által birtokolt disznók | 8:28-34 | 5:1-20 | 8:26-39 | ||
| Feltehetőleg Kapernaum | Jairus leánya feltámaszttatik; a meggyógyított asszony | 9:18-26 | 5:21-43 | 8:40-56 | ||
| Kapernaum (?) | Meggyógyít két vakot és sok ördöngőst | 9:27-34 | ||||
| Názáret | Meglátogatja azon várost ahol felnőtt, és ismét visszautasíttatik | 13:54-58 | 6:1-6 | |||
| Galilea | Harmadik galileai prédikáló út; az apostolok elküldése | 9:35–11:1 | 6:6-13 | 9:1-6 | ||
| Makherus, Tiberiás | Keresztelő János lefejeztetik; a bűnös Heródes félelme | 14:1-12 | 6:14-29 | 9:7-9 | ||
| Közel a 32. év hús- vétjához (János 6:4) |
Kap., a G.T.-től ÉK-re | Az apostolok visszatérnek a prédikálási utazásból; 5000 tápláltatnak | 14:13-21 | 6:30-44 | 9:10-17 | 6:1-13 |
| Galilea | Jézus közeli rokonai az Ő tanítványai | 12:46-50 | 3:31-35 | 8:19-21 | ||
| ÉK-re a G.T.-től; Gen. | Jézus megkoronázására tett próbálkozás; jár a tengeren; gyógyít | 14:22-36 | 6:45-56 | 6:14-21 | ||
| Kapernaum | Szónoklat a zsinagógában; sok tanítvány elesik | 6:22-71 | ||||
| 32. Húsvét, azonban Jé- zus nincs jelen Jeru- zsálemben |
Valószínűleg Kapernaum | Isten szavát érvényen kívül helyez szokások | 15:1-20 | 7:1-23 | 7:1 | |
| Fenicia; Dekapolisz | Utazás Feniciába, majd Dekapoliszba | 15:21-38 | 7:24-8:9 | |||
| Magdala | A farizeusok és Sadduceusok ismét jelet kérnek | 15:39–16:14 | 8:10-12 | |||
| ÉK-re a G.T.-től, Bethsaida | Figyelmeztet a farizeusok kovásza ellen; meggyógyít egy vakot | 16:5-12 | 8:13-26 | |||
| Filippi Cézárea | Jézus – Messiás; megjövendöli halálát és feltámadását | 16:13-28 | 8:27–9:1 | 9:18-27 | ||
| Valószínűleg a Hermon hegye | Péter, Jakab és János előtti elváltozás | 17:1-13 | 9:2-13 | 9:28-36 | ||
| Filippi Cézárea | Jézus meggyógyítja azt az ördöngőst, akit a tanítványok nem tudnak meggyógyítani | 17:14-21 | 9:14-29 | 9:37-43 | ||
| Galilea | Jézus ismét megjövendöli halálát és feltámadását | 17:22,23 | 9:30-32 | 9:43-45 |
|
DÁTUM
|
HELY
|
ESEMÉNY
|
MÁTÉ
|
MÁRK
|
LUKÁCS
|
JÁNOS
|
| Kapernaum | A templomnak adott pénz csodálatos megszerzése és kifizetése | 17:24-27 | 9:33-50 | 9:46-50 | ||
| Galilea | Minden, a hirdető tevékenységnek szánva | 8:19-22 | 9:57-62 | |||
| Galilea, Samária | A Galileából való eltávozás a sátoros ünnepre | 9:51-56 | 7:2-10 | |||
| Az utóbbi Júdeai szolgálat | ||||||
| 32, A sá- toros ünnep |
Jeruzsálem | Jézus nyilvános prédikálása a Sátoros ünnepen | 7:11-52 | |||
| Jeruzsálem | Az ünnep utáni prédikálás; egy vak meggyógyítása | 8:12–9:41 | ||||
| Valószínűleg Júdea | A 70 prédikálni küldetik, visszatérésük és jelentésük | 10:1-24 | ||||
| Júdea; Bethánia | Az irgalmas samaritánus példázata; Mária és Márta házában | 10:25-42 | ||||
| Valószínűleg Júdea | Ismét prédikál, a mintaima; ismételt kérések | 11:1-13 | ||||
| Valószínűleg Júdea | Visszautasítja a hamis vádat; rámutat a kárhozott nemzedékre | 11:14-36 | ||||
| Valószínűleg Júdea | A farizeus asztalánál Jézus vádolja a vallásosokat | 11:37-54 | ||||
| Valószínűleg Júdea | Szónoklat Isten gondviseléséről; a szolgák hűségessége | 12:1-59 | ||||
| Valószínűleg Júdea | Szombatnapon gyógyít meg egy meggörbedt asszonyt; három példázat | 13:1-21 | ||||
| 32, A meg- újulás ünnepe |
Jer., túl a Jordánon | Jézus a megújulás ünnepén; a Jó Pásztor; átkel a Jordánon | 10:1-42 | |||
| Az utóbbi pereai szolgálat | ||||||
| Perea | Jeruzsálem felé irányulva, prédikál a városokban és falvakban | 13:22 | ||||
| Perea | A Királyságba való bemenetel; Heródes fenyegetése; a pusztán hagyott ház | 13:23-35 | ||||
| Valószínűleg Perea | Különböző tanítások; a vacsorára hívottak példázata | 14:1-24 | ||||
| Valószínűleg Perea | A tanítványság költségeinek kiszámítása | 14:25-35 | ||||
| Valószínűleg Perea | Példázatok: az eltévedt juh; az elvesztett érme; a tékozló fiú | 15:1-32 | ||||
| Valószínűleg Perea | A hűtlen sáfár, valamint a gazdag ember és Lázár példázata | 16:1-31 | ||||
| Valószínűleg Perea | A megbocsátás és hit; semmirekellő szolgák | 17:1-10 | ||||
| Bethánia | Jézus által feltámaszttatik Lázár | 11:1-46 | ||||
| Jeruzsálem; Efraim | Kajafás, Jézus elleni tanácsa; Jézus visszavonul | 11:47-54 | ||||
| Samária; Galilea | Gyógyít és tanít Samária és Galilea egész hosszában | 17:11-37 | ||||
| Samária vagy Galilea | Példázatok: a kitartó özvegyasszony; a vámszedő és a farizeus | 11:47-54 | ||||
| Perea | Átkel Pereán; a válásról való tanítás | 19:1-12 | 10:1-12 | |||
| Perea | Jézus fogadja és megáldja a gyerekeket | 19:13-15 | 10:13-16 | 18:15-17 | ||
| Perea | A gazdag ifjú; a szőlőmunkások példázata | 19:16 – 20:16 | 10:17-31 | 18:18-30 | ||
| Valószínűleg Perea | Jézus harmadik alkalommal jövendöli meg halálát és feltámadását | 20:17-19 | 10:32-34 | 18:31-34 | ||
| Valószínűleg Perea | Egy hely kérése a Királyságba Jakab és János részére | 20:20-28 | 10:35-45 | 11:47-54 | ||
| Jerikhó | Átkelvén Jerikhón, Ő meggyógyít két vakot | 20:29-34 | 10:46-52 | 18:35-43 | ||
| Jerikhó határa | Jézus meglátogatja Zákeust; a tíz gira példázata | 19:1-28 |
| Az utolsó szolgálat Jeruzsálemben és környékén | ||||||
| 33, Nizán 9. | Bethánia | Jézus, néhány nappal a Húsvét előtt, Bethániába érkezik | 11:55–12:1 | |||
| Nizán 10. | Bethánia –Jeruzsálem | Krisztus dicsőséges bevonulása Jeruzsálembe | 21:1-11, 14-17 | 11:1-11 | 19:29-44 | 12:12-19 |
| Nizán 11. | Bethánia –Jeruzsálem | A gyümölcstelen fügefa megátkoztatik; a templom második megtisztítása | 21:12,13; 18,19 | 11:12-18 | 19:45-48 | |
| Jeruzsálem | Beszélgetés a görögökkel; a zsidók hitetlensége | 12:20-50 | ||||
| Nizán 12. | Bethánia –Jeruzsálem | A gyümölcstelen fügefa elszáradt | 21:19-22 | 11:19-26 | ||
| Bethánia – templom | Kétségbe van vonva Jézus hatalma; a két fiú példázata | 21:23-32 | 11:27-33 | 20:1-8 | ||
| Bethánia – templom | A szőlősgazda példázata; a királyfi lakodalma | 21:33 – 22:14 | 12:1-12 | 20:9-19 | ||
| Jeruzsálem, templom | Csalóka-kérdések, az adóra, a feltámadásra, és parancsolatokra vonatkozólag | 22:15-40 | 12:13-34 | 20:20-40 | ||
| Jeruzsálem, templom | Jézus kérdése a Messiásra leszármazására vonatkozólag, hallgatásra bír | 22:41-46 | 12:35-37 | 20:41-44 | ||
| Jeruzsálem, templom | A farizeusok és írástudók égető vádolása | 23:1-39 | 12:38-40 | 20:45-47 | ||
| Jeruzsálem, templom | A szegény özvegy fillére | 12:41-44 | 21:1-4 | |||
| Az Olajfák hegye | Jeruzsálem bukása; a második eljövetel; ezen világ vége | 24:1-51 | 13:1-37 | 21:5-36 | ||
| Az Olajfák hegye | A tíz szűz, a talentumok, valamint a juhok és kecskék példázata | 25:1-46 | ||||
| Nizán 13. (szerda este) |
Jeruzsálem | A vallásvezérek összeesküvése Jézus megölésére | 26:1-5 | 14:1,2 | 22:1,2 | |
| Bethánia | Étkezés a poklos Simon házánál; Mária kenettel keni meg Jézust | 26:6-13 | 14:3-9 | 12:2-8 | ||
| Jeruzsálem | Júdás megállapodik a papokkal Jézus elárulásában | 26:14-16 | 10:10,11 | 22:3-6 | ||
| Nizán 14. | Jeruzsálemben és mellett | Előkészületek a Húsvétra | 26:17-19 | 14:12-16 | 22:7-13 | |
| Jeruzsálem | A tizenkettővel elfogyasztott Páska | 26:20,21 | 14:17,18 | 22:14-18; 24-30 | ||
| Jeruzsálem | Jézus megmossa apostolai lábát | 13:1-20 | ||||
| Jeruzsálem | Júdás árulóként való azonosítása; elmegy | 26:21-25 | 14:18-21 | 22:21-23 | 13:21-35 | |
| Jeruzsálem | A tizenegy társaságában létesített emlékünnep | 26:26-29 | 14:22-25 | 22:19,20 | [1 Kor. 11:23-25] | |
| Jeruzsálem | Péter tagadása; az apostolok szétszórása, amint meg volt jövendölve | 26:31-35 | 14:27-31 | 22:31-38 | 13:36-38 | |
| Jeruzsálem | A vigasztaló; a kölcsönös szeretet; az üldözések; Jézus imája | 14:1 – 17:26 | ||||
| Gecsemáné | Szenvedés a kertben; Jézus elárulása és letartóztatása | 26:30,36-56 | 14:26,32-52 | 22:39-53 | 18:1-12 | |
| Jeruzsálem | Megítéltetik Annás, Kajafás, Szanhedrin által; Péter tagad | 26:57–27:1 | 14:53–15:1 | 22:54-71 | 18:13-27 | |
| Jeruzsálem | Az áruló Júdás felakasztja magát | 27:3-10 | [Csel.1:18,19] | |||
| Jeruzsálem | Pilátus előtt, aztán Heródes előtt, majd ismét Pilátusnál | 27:2,11-14 | 15:1-5 | 23:1-12 | 18:28-38 | |
| Jeruzsálem | Halálra ítéltetik, miután Pilátus felszabadítását keresi | 27:15-30 | 15:6-19 | 23:13-25 | 18:39–19:16 | |
| Meghalt pénteken, 15 órakor |
Golgota, Jeruzsálem | Jézus cölöpön való halála és ennek kísérő eseményei | 27:31-56 | 15:20-41 | 23:26-49 | 19:16-30 |
| Jeruzsálem | Jézus teste levétetik a cölöpről és eltemettetik | 27:57-61 | 15:42-47 | 23:50-56 | 19:31-42 | |
| Nizán 15 | Jeruzsálem | A papok és farizeusok őrséget állítanak a sírhoz | 27:62-66 | |||
| Nizán 16 | Jeruzsálem és környéke | Jézus feltámadása és azon nap eseményei | 28:1-15 | 16:1-8 | 24:1-49 | 20:1-25 |
| Jeruzsálem; Galilea | Jézus Krisztus utólagos megjelenései | 28:16-20 | [1 Kor. 15:5-7] | [Csel. 1:3-8] | 20:26–21:25 | |
| Bethánia felé | Jézus menybemenetele, a feltámadását követő negyvenedik napon | [Csel. 1:9-12] | 24:50-53 |
288
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
58. Lecke
APOSTOLOK CSELEKEDETEI
Az apostolok, akiknek cselekedetei a Bibliának e könyvében feljegyeztettek, főképpen Péter és Pál. A „Cselekedetek ” könyvének értéke egy világos történelmi beszámolójából áll, hogy miképpen teljesedett be a Krisztus által tett szent szellem ígérete, és hogyan terjedt el ennek vezérlése alatt az Evangélium, és még a nemzetek is kegyelemben részesültek, és hogy még a legerőszakosabb üldöztetésnek sem sikerült szétzúzza a Királyság igazságát. A „Cselekedetek” feltárja azon körülményeket is, amelyek között Pál a leveleit írja. A levelekre vonatkozó ezen csodálatos történelmi háttér hiánya esetén, ezek sokat veszítenének az erejűkből. Lukács írta a „Cselekedeteket” amint ez megállapítható a Lukács 1:1-4 és a Cselekedetek 1:1 összehasonlításából. Ő biztosítja az Evangéliuma és a „Cselekedetek” könyve közötti folytonosságot, megismételvén a Cselekedetek bevezetésében, az Evangéliumának záró eseményét, vagyis a mennybe menetelt (Luk. 24:49-53, Csel. 1:4-12). Meghatározván ezen összekötő láncszemet Lukács, huszonnyolc éven keresztül történt események sorozatát mutatja be. Kövessük ezeket láncszemről, láncszemre.
Miután sorsot húztak Júdás helyettesítésére, elérkezünk a Krisztus elragadtatása utáni első Pünkösdhöz! A megígért szent szellem kitöltetett; a prédikálás a felkentek ajkairól sok nyelven folyik. Péter feláll és egy kiemelkedő szónoklattal, használja a Királyság titkainak a felnyitására szolgáló első „kulcsot” (Máté 16:19). Háromezer személy lett megkeresztelve! A tanítványok minden javaikat egybegyűjtöttek, a bizonyságtevési munka érdekében, és Jehova naponként új személyekkel gyarapította a Templomot (1:15-2:47; 4:31-5:11). A szent szellem ereje által a bizonyságtevési munka gyorsan előre halad! A farizeusok és sadduceusok kétségbe esnek! Ők megölték Jézust, hogy ezt az éles üzenetet elhallgattassák, és íme az eredmény! A tanítványok száma háromezerről ötezerre növekszik, Péter és János által vissza van utasítva egy vallásos rendelet, amely megtiltja a „Jézus nevében való beszélést és tanítást”. Előre a munkával! A csodás gyógyítások megsokszorozódásával nő a vallásosak gyűlölete is. A sadduceusok által tömlöcbe vetett apostolok egy angyal által kiszabadulnak. A vallásos tanács fenyegetésére,
APOSTOLOK CSELEKEDETEI
289
ők ezt válaszolják: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek”! És elmentek bizonyságot tenni házról-házra! – 3:1-4:30; 5:12-42.
Az üldöztetések tüze fokozódik! Ez erőszakosan akkor tör ki miközben István, megköveztetik. A vallásosak szerencsétlenségére a kampányuk, ellenük fordul. A keresztények „annakokáért eloszolván, széjjeljártak hirdetve az Igét”. Az evangélista Filep, úttörő szolgálatot végez Samáriában, majd Péter és János követték őt, meglátogatván az érdeklődőket. Majd egy váratlan és különös esemény történik: az ellenséges üldözéseket szító tárzusi Saul, maga Krisztus által meg van térítve, és Júdás helyett, apostoli szolgálatba helyeztetik. Saulból, Pál apostol lett, Damaszkuszban prédikál és érzi, azon tűzess megpróbáltatásokat, amelyeket előbb ő szított. Megszabadulván a zsidók gyilkos terveitől, éjszaka a város falain kívül egy kasban rejtőzködve el, az új apostol csatlakozik egy ideig Jeruzsálemben a többi apostolhoz, mielőtt elmenne Cézáreába és Tárzusba – 6:1-9:31.
Ha Pálnak ezen megtérése nyugtalanságot idézett is elő, ez semmiség volt ahhoz viszonyítva, ami ezek után kellett következzen: a Péter által használt második a „Mennyei Királyság kulcsai” közül. A pogányoknak tartott prédikálása által, ő megnyitotta a Királyságba való bejárat kapuját. Ezen tette meg van erősítve egy másik által, mégpedig a Cézárában történő szent szellem kitöltésével, a pogány Kornélius századosra valamint háza népére (10:1-48). Péter ezt a dolgot elbeszéli az apostoloknak Jeruzsálemben (11:1-18). Így fejeződik be Dániel próféciájának „hetven hete”, és elérünk a Kr. u.-ni 36-ik évbe – Dán. 9:24.
A 12-ik fejezettől, Péter kilép a beszámolóból, és Pál kerül előtérbe. Le van írva az egyház üldöztetése Antipás Heródes által, Jakab megölése és Péter tömlöcbevetése, majd, Péter szabadulása és Heródes, Isten keze általi halála. Körülbelül ezen időben, az együtt szolgálatban lévő Barnabás és Pál, Antiókhiából Jeruzsálemben mennek segélyekkel, a Júdeában lévő testvérekhez (9:27,30; 11:22-30). A fejezet vége,
290
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
János és Márk kíséretébe, visszatérve találja őket a Szíriai Antiókiába.
Antiókhiából, Pál Barnabással és Márkkal, megkezdik az első misszionárius utazást. (Az érdeklődés felkeltése és értékelése érdekében, kövessétek Pál utazásait a földrajzi térképen). Az első állomásuk Szeleuia környékén van; majd a következők a Ciprusi Salamis és Páfus városaiban valamint a pámfiliai Pergába is. Innen, János és Márk visszatérnek Jeruzsálembe; Pál és Barnabás elmennek a Pisidia-i Antiókhiába. Majd bemennek Galatába és a szomszédos Likaónia-i tartomány városaiba Ikóniumban, Listrában (itt a dühös vallásosak megkövezték Pált és kivonszolták őt a városból azt gondolván, hogy halott) és Derbében. Derbéből elindultak, hogy végigjárják Listrát, Ikóniumot, Pisidiát, Antiókhiát, és végül újra a Pámfiliai tartomány Perga városába értek. Attáliában való megállásuk után, a két buzgó tanú visszatértek a szíriai Antiókhiába, ahonnan elindultak. Így fejeződik be Pál első prédikálási utazása (13:1-14:28). Ez kevéssel, a segélyekkel Jeruzsálembe való utazása után volt, amely Kr. u. 44-ben történt.
Mielőtt Pál a második utazására menne, Antiókhiába közbejön egy hosszú bizonyságtevő időszak, megszakítva egy Jeruzsálemi utazással, hogy egy vitatárgyat megoldjanak a körülmetélkedéssel kapcsolatban. Majd, ő ismét útnak indul, mint a testvérek látogató szolgája, „erősítvén a gyülekezeteket”, ez alkalommal Barnabás helyett Silás kíséretébe (15:1-40). Pál és Silás általmentek Szírián és Cilicián, Derbe és Listra városain keresztül (ahol utoléri őket Timótheus), és átjárják Frigia és Galatát vidékeit. A szellem vezetése alatt elhagyják az Ázsiában lévő római tartományokat, áthaladván Misián, elérnek Troásba. Itt a beszámoló kezd első személy többes számra áttérni, azt mutatva, hogy az elbeszélő Lukács, utolérte az utazókat (16:10). A szent szellem által vezettetve, Macedóniába mennek. Átszelvén a mai Égei Tengert, megállnak Sámothráke szigetén, majd másnap partra szállnak a macedóniai Neápolisba. Lelkesítő tapasztalatok vannak beszámolva, amelyek a következő állomásuknál Filippiben történtek. Úgy tűnik, hogy Lukács ebben a városba maradt,
APOSTOLOK CSELEKEDETEI
291
míg Pál és két társa Ámfipolison és Apollónián át Thessalonikába, majd Béreába mentek. Pál innét egyedül megy tovább, és bemegy a görög Athén és Korinthus városokba. Ezen utolsó városban utoléri őt Silás és Timótheus, és itt marad, hogy prédikáljon 18 hónapig (Kr.u. 50, 51). Pál azon idő alatt, míg Korinthusba volt, megírja első kanonikus leveleit, a Thessalonikabeliekhez írt két levelét. Elválván Silástól és Timótheustól, Pál Efézusba megy, ahol hajóra száll Cézárea felé, majd gyalog elmegy Jeruzsálembe. Állítólagos állandó lakhelye felé menet, Pál visszatér a szíriai Antiókhiába, és így fejeződik be második hosszú utazása (15:41-18:22). Ez valószínű, hogy magába foglalja a 49 és 51 közötti éveket. Körülbelül ezen időben írta Pál a Galatabeliekhez intézett levelét.
Pál harmadik utazása körülbelül egy négy éves időszakot foglal magába (Kr.u. 52-56) nagy részben megismétli második utazását, csak ezen alkalommal az Ázsiai vidék nagy bizonyságot kap. Antiókhiából egyedül elindulva, Pál észak és nyugat felé irányulva, bemegy Galatába és Frigiába utólátogatásokat végezvén, kiterjesztvén a munkát. Majd Efézus partjai felé irányul, amely területen mintegy három évet marad (20:31). Itt prédikálása ellenállásba ütközik, azonban egész Ázsia meghallja az Evangéliumot. Efézusi tartózkodásának vége felé Kr.u. 55 körül, megírta a Korinthusbeliekhez írt első levelét. Átmegy Macedóniába (ahol megírja második levelét a Korinthusi keresztényekhez) és leutazik újra Görögországba. A tél idején ír a rómaiaknak. Elindulva átszelni Macedóniát, utoléri Lukács, az elbeszélő, (20:5) majd Troásba megy. Szolgatársai hajóra szállnak, hogy Assusba menjenek, azonban Pál gyalog megy át az országon, újra találkozik velük, és együtt folytatják útjukat Mitiléné, Khius, Sámus, Trogillium, Milétus, Kous, Rhodus és Patara városain át, majd átkelnek a Földközi Tengeren, hogy végül elérjék Tirus kikötőjét. Jeruzsálembe vezető útján Pál megáll Ptolemaiusba és Cézáreába. Bemegy Jeruzsálemben, és itt végződik prédikálásának harmadik útja – 18:23-21:15.
292
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
A beszámoló eléri csúcspontját Pál Jeruzsálembeli letartóztatásának elbeszélésével, majd az ő perei, a Császárhoz intézett apellálása, Rómába való utazása és az itteni prédikálása. Mindezek nagy gyorsasággal történnek. A Jeruzsálemi templomban Pál ellen lázadás tör ki; bizonyságot tesz egyes dühös és fanatikus vallásosak előtt; a főpapok, és a tanács elé kerül; az éjszaka és egy katonai kíséret védelme alatt, Cézáreába Félixhez való átutalása által, meg van akadályozva a Pál megölésére szőtt összeesküvés. Félix előtt Pál visszautasítja a lázadás hamis vádjait; két éven keresztül Pál láncokba van tartva, mialatt Félix reméli, hogy pénzt kap megvesztegetés gyanánt, amely soha nem jön el; majd Fesstus kivizsgálja Pál ügyét, majd a zsidóknak való átadatása meg van akadályozva Pálnak a Császárhoz intézett apellálásával; azonban mielőtt Pál Rómába lett küldve, alkalma van,hogy egy erőteljes védőbeszédet mondjon Agrippa király előtt, aki Fesstus vendége volt – 21:17-26:32.
Egy megragadó esemény jellemzi az utolsó két fejezetet. Pál fogolyként, Lukáccsal együtt Kr.u. 58 körül Olaszország felé mennek. Sidonba való megállásuk után hajójuk elhalad Cilicia és Pánfilia partjainál, s kivetik horgonyukat Licia városában Mirában. Itt átszállnak egy másik hajóra, és folytatják útjukat áthajózva Kis Ázsia déli partvidékeit. Knidusba érve, a szél által arra kényszeríttetnek, hogy Kréta alatt menjenek, és mialatt megkerülik ezen szigetet, és egy „Szépkikötőnek” nevezet helyre jutnak, a veszély addig a pontig nő, hogy Pál előrelátja a küszöbönálló hajótörést. De mivel a százados, hitt a kapitány döntésében, az utazás folytatódik. Eltelik két hét, és hajótörést szenvednek Szicíliától délre, Málta szigetén. Három hónappal később, egy hajó, amely a sziget közelében állt meg, északra viszi őket, Szirakúzába, Szicíliába aztán az olaszországi, Régiumba és végül megérkeztek Puteóliba. Ettől kezdődően lejátszódnak az utazás végső szakaszai, Appii Forumon és Tres Tabernaen keresztül, míg Pál a Krisztus utáni 59. év környékén ér Rómába. A Cselekedetek könyve azon adattal, záródik, hogy Pál, egy katona felügyelete alatt legalább két évig élt itt, és hirdette Isten Királyságát, (27:1-28:31). Első római bebörtönzésének ideje alatt, Pál megírta
294
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
az Efézusbeliekhez, a Filippibeliekhez, a Kolossébeliekhez illetve egy Filemonhoz szóló levelet.
Marad egy megoldandó kérdés: Mikor írta Lukács az „Apostolok Cselekedeteit”? Az általános vélemény az, hogy ezen két éves római időszak vége felé, a Krisztus utáni 61. év körül. Mivel az elbeszélés elér ezen pontig, ez nem íródhatott ezelőtt, míg a tény, hogy ezen ponton abbahagyja a leírást, Pált e helyen, és ügyét megoldatlanul hagyván, arra mutat, hogy a könyv nem sokkal ezt követően lett írva. Lukács minden bizonnyal Jehova szelleme által volt indítva, hogy a „Cselekedetek” könyvében feljegyezze azon igazságokat és tapasztalatokat, amelyek oly nagy részbe hozzájárulnak a Görög Iratok megértéséhez és értékeléséhez.
JEGYZET:Jegyzet: Habár a Krisztus utáni 61-63-as évek, általában Pál, első római bebörtönzésének éveiként vannak elismerve, egy jelenlegi régészeti feltárás arra irányul, hogy Pál élete utolsó éveinek időrendjét két évvel meghosszabbítsa. Egy Delfiben felfedezett felirat, azt mutatja, hogy Galio 51-52-ben elérkezett Korinthusba hogy prokonzulként (helytartóként) kiegészítse évét. Pál tehát, második utazása során kb. Kr.u. 50-ben kellett megérkezzen (Csel. 18:11,12). Ezen pont meghatározásából kiindulva, Pál az 51 év vége felé visszatért a szíriai Antiókhiába. Mialatt egy „hosszú időszak” telik el az első és második utazás között (Csel. 14:26-15:41), Pál csupán egy „kevés ideig” állt meg Antiókhiában a második és harmadik utazás között (Csel. 18:22,23). Ő türelmetlenül várta, a galatai gyülekezet meglátogatását és megerősítését, tehát nem volt lehetséges, hogy ő két vagy három évig Antiókhiában maradjon. Valószínű, hogy a tél elmúlta után, Kr.u. 52-ben, Pál megkezdte harmadik utazását. Az utazás megkezdése után négy évvel, visszatér Jeruzsálembe és rövid időn belül, körülbelül Kr.u. 56-ban le van tartóztatva. Két évig Cézáreában van fogva tartva (az 58. évig) és még egy év telt el, míg Rómába ért, tehát a telet úton töltötte (Csel. 24:27; 28:11). Ez Rómában ér véget az 59. évben.
Az időkutatók nagy része egyetért abban, hogy Félixet Festus követte Kr.u. 60-ban, azonban ezen dátum vitatott (Pál a tisztatartók cseréjének évében szál hajóra Róma felé). Sokan azt mondák, hogy ez Kr.u. 55-ben történt. Ha Félix Cumánóval együtt töltötte be tisztét Kr.u. 48 és 52 között, és egyedül 52-től 56-ig, az eltelt nyolc év alapján, Pál 56-ban mondhatta Félixnek ezeket a szavakat: „mivel hogy tudom, hogy te sok esztendő óta vagy e nép bírája” (Csel. 24:10). A valószínűtlen Krisztus utáni 60. év inkább Josephus elbeszélésének kedvez, mintsem Tacitusénak. Tacitusnak hozzáférése volt a nyilvános feljegyzésekhez, hogy ezen dátumhoz jusson; Josephus bizonytalan ezen sajátos időszakkal szemben, ő magánforrások alapján, vagy egyes fiatalkori emlékek alapján írt. Figyelembe véve a Delfiben tett felfedezést, amely meghatározza Pál, második utazása során történt Korinthusban jártának idejét, az Írásokban mutatott események dátuma és sorrendje, világosan egy előző időt tartanak fenn a Rómába való megérkezésre, vagyis az 59. évet
RÓMA
295
a 61-es év helyett. Ezáltal Pál szabadulása Kr.u. 61-re esik, meghagyván egy időszakot, a Kr.u. 65 vagy 66-ban bekövetkezett halála előtt, a Macedóniai, görögországi, krétai, kisázsiai és egész Spanyolországig terjedő utólagos utazások számára.
Young, teljes bibliai konkordanciája, Félix és Festus alatt, a Krisztus utáni 58. évet egyenesen azon évnek nevezi, amikor Félixet Festus követte, amely megfelel a jelen leckében tett kijelentéseknek. Az Encyclopedia Britannica, 1942-es kiadása, harmadik kötetének 528. oldala, miután megvizsgálta Félix és Festus egymást követésének két szélső dátumát (Kr.u. 55 és 60), a következő következtetést vonja le: „a két érvelés közti egyensúly az 58-as évet sugallja, Félix újra hívására és Festus megérkezésére. Ha Szt. Pál Kr.u. 56-ban lett letartóztatva és a Császárhoz intézett apellálást az 58. évben tette, Festus érkezésekor, adott lévén az a tény, hogy ő a következő év első felében érkezett Rómába, és hogy két évig maradt ott fogságban, akkor a 61. év tavaszához érünk, a Cselekedetekben leírt időszak befejezéseképpen.”
KÉRDÉSEK:
1. Milyen különleges értékkel bír a „Cselekedetek” könyve? 2. Ki írta a könyvet? 3. Hogyan haladt a munka Pünkösd után? 4. Miként mondott csődöt az üldözés? Milyen nem várt eseményre került sor? 5. Mi történt a Kr.u. 36. évben? 6. Mely volt az útvonala és fontosabb állomásai: (a) Pál eső bizonyságtevő útjának? (b) Pál második bizonyságtevő útjának? (c) a harmadik utazásnak? 7. Milyen tapasztalatai vannak Pálnak a bíróságon? 8. Írjátok le eseménydús utazását Rómába, valamint azon tevékenységét, amelyet oda történő megérkezése után végzett!
9. Mikor írta Lukács a „Cselekedetek” könyvét?59. Lecke
RÓMA
„Pál, Jézus Krisztus szolgája, elhívott apostol ... mindenkinek, a kik Rómában vagytok, Isten szerelmeseinek, hivatalos szenteknek” (Róma 1:1-7). Ezen köszöntő versek, amelyekkel kezdődik ezen levél, azonosítják úgy a feladót, mint a címzettet. Mikor Pál ezen levelet írta a Rómabeli keresztény gyülekezetekhez, már bebizonyította, hogy ő buzgó „szolgája ... Krisztusnak” és minden bizonnyal nem volt „semmivel sem alábbvaló a fő-fő apostoloknál”. Minek alapján lehet ezt mondani? Az ő „harcmező szolgálata” alapján. Ő sikeresen teljesített két hosszú prédikáló utat, azért, hogy „oktassa a nemzeteket” és mikor a Rómabelieknek írt, nagyon messze volt lakóhelyétől, a szíriai Antiókhiától, harmadik utazásában lévén. Nyilvánvaló, hogy Korinthusból írt, mivel kijelenti, hogy Gájus és Erástus, korinthusi lakosok, vele voltak (16:23; 1 Kor. 1:14; 2 Tim. 4:20). Ő ajánlja nekik Fébét is
296
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
a közeli Kenkhréából, aki valószínűleg a levélnek, a Rómabeli gyülekezethez való eljuttatásával volt megbízva (16:1,2). A létező legjobb bizonyíték azt igazolja, hogy Pál három hónapig időzött a görög városban, Korinthusban, a Kr.u. 55-56 évek közötti télen; így megközelítőleg megállapítást nyer a Rómabeli keresztényekhez írott könyv, megírásának ideje - Csel. 20:2,3; 1 Kor. 16:6.
A levél címzetteivel kapcsolatban el lehet mondani, hogy Jehova tanúinak Rómabeli csoportjának gyülekezete zsidókból és pogányokból is állt (1:13; 2:17-29; 4:1; 7:1; 11:13). Abban az időben számos zsidó élt Rómában. Kr.u. 50 körül, elűzettek a városból Klaudius Császár által (Csel. 18:2), azonban visszatértek Pál, Rómabeliekhez írott levelének időszakában (Róma 16:3). Néhány évvel később, mikor Pál fogoly volt Rómában, a zsidók még népesebbek voltak (Csel. 28:17). Úgy tűnik, hogy a 14. rész, egyes nézeteltérések megszüntetését szolgálja, amely a Rómabeli gyülekezet zsidói és pogányai között léptek fel. Úgy tűnik, hogy a levél hangneme, Isten előtti teljes egyenlőségre kívánja helyezni a zsidókat és pogányokat. Nem a törvény által, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit, valamint Isten kegyelme által lehet elnyerni a megigazulást. Ez volt a Rómabeli keresztény gyülekezethez intézett levél üzenete.
Ezen a ponton megjelenik egy érdekes kérdés: hogyan érkezett az Evangélium első ízben Rómába, és miként volt megalapítva itt egy keresztény csoport? A katolikus Hierarchia azon igénye, hogy ez Péter látogatására történt volna, minden gond nélkül ki lehet zárva; legkisebb bizonyíték sem létezik, amely fenntartana egy ehhez hasonló állítást. Hogy Péter lett volna a város első püspöke, valamint, hogy utódai napjainkig léteznek, csupán egy kitalált hagyomány. A Rómabeliekhez írott levélben, Pál nem tulajdonítja Péternek a római gyülekezet megalapítását. Habár levelében megemlít 35 nevet, és köszöntéseket küld 26, néven megemlített személynek, ő nem említi Pétert, és nem is köszönti őt (16. rész). A Biblia mégis azt mutatja, hogy a szentszellem Pünkösdkori kiöntésekor
RÓMA
297
(Kr.u. 33. év), azok közt, akik hallgatták Péter szónoklatát és az evangélium sok nyelven való prédikálását, voltak egyes „római látogatók” is (Csel. 2:10; Goodspeed). Ezek, Rómába való visszatérésük alkalmával könnyedén megalapíthatták volna az első keresztény egyházat.
Aztán a zsidók elterjedtek az egész római Birodalomban; egyesek közülük keresztényekké váltak és utólag hirdethették volna az igazságot Rómában. Két zsidó, kiknek Pál prédikált Korinthusban, és akik hittek, később visszatértek Rómába és kétségkívül átadták a római gyülekezetnek Pál üzenetét (Csel. 18:2; Róma 16:3). Úgy tűnik, hogy Pál, a Római gyülekezetből személyesen ismert 26 tagot; ők átadták az apostol szavait az ott élő keresztényeknek. Valószínűleg ekképpen volt megalapítva és gyarapítva a hatodik világbirodalom fővárosának gyülekezete. Pál, és nem Péter volt a „pogányok apostola”; Pál, és nem Péter volt az, akinek Jézus azt mondta, hogy Rómába kell mennie a bizonyságtétel elvitele érdekében; Pál, és nem Péter volt az, aki levelet írt a Rómabeliekhez, annak érdekében, hogy megerősítse hitüket és megvédje azon veszélytől, hogy egy vallásos iga szolgaságába essenek. Pál és nem Péter volt az, aki felelősséget érzett az iránt, hogy írjon nekik – Csel. 21:11; Róma 15:14-16.
Pál eleget tett e felelősségének, Tertius keze által, megírván a Görög Iratok legszebb leveleinek egyikét. Saját maga és apostolkodása bemutatása után, valamint a római „hivatalos szentekhez” intézett köszöntések után, Pál a Római egyház iránti élő érdeklődését fejezi ki, valamint ezen egyház meglátogatása iránti égető vágyát. Megbocsájthatatlanul el van ítélve az emberek hitetlensége, ugyanis, annak ellenére, hogy az emberek számára, láthatatlan Isten hatalma, örökkévalósága és szuverenitása, ezek világosan láthatók teremtésének erőteljes munkáiban. Ahelyett, hogy a Teremtőt imádnák, a dölyfös emberek teremtett dolgok közül választanak maguknak isteneket, ezáltal egyre jobban elsüllyedvén az elfajzásba és bűnbe. A halál vár rájuk (1:9-32). Azonban, ha a pogányok ezen dolgokat cselekszik, a zsidók nem kell elítéljék őket, és méltatlannak vallani őket az Evangélium hallgatására. Egy önvizsgálat,
298
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
maguknál a szigorú bíráknál is hasonló bűnöket fedne fel. Tartsuk észben, hogy Isten nem pártoskodó, úgy a zsidók, mint a pogányok is az ő cselekedeteik szerint vannak megjutalmazva. Azon zsidóknak, akik a törvényről igyekeznek beszélni, eszükbe kell jusson, hogy nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt, hanem annak megtartói – 2:1-29.
Pál idézetében minden ember belefoglaltatik: „nincs csak egy igaz is”. A tárgy összefoglalása és lényege az, hogy senki sem igazulhat meg a törvény cselekedetei által, hogy az igazság és a megigazulás csupán a Jézus Krisztusba vetett hit által elnyert kegyen keresztül jön, hogy a törvény cselekedetei által történő megigazulás ki van zárva, valamint, hogy úgy a zsidók, mint a pogányok hit által vannak megigazulva (3:1-31). Az apostol a történelemmel támasztja alá érvelését, idézvén Ábrahám esetét. A megigazulás meg volt adva, vagy meg volt előlegezve számára, mivel ő egy kedvező hellyel bírt Isten előtt, azt a helyet nem a törvény, vagy cselekedetek alapján kapta. Ő igaznak volt tulajdonítva az ő hite miatt, amely egy példaértékű hit volt – 4:1-25.
Az ötödik fejezet felfedi a Krisztus általi megbékélést. „Miképpen egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek”. A halál uralkodott Ádámtól Mózesig. Mikor ki lett adva a törvény, a halál folytatta uralmát és a bűn megsokasodott. De mikor a bűn megsokasodott, Isten kegyelme még inkább megnőtt, elküldvén Jézus Krisztust. Ádám bűne által a halál minden emberre elhatott, azonban a tökéletes Jézus igazságosságán keresztül, minden hűséges, legyen az zsidó vagy pogány, megkapja az életre való megigazulást. Azonban, hogy senki se értelmezze tévesen érvelését, hogy megengedje a szándékos bűnt, Pál a következő fejezetben bemutatja, hogy akik megkeresztelkedtek Jézus Krisztusba, halottak a bűnnel szemben, nem kell bűnben élniük, hanem az élet útján kell haladjanak, Istennek kell élniük. Fel lévén szabadítva a bűntől, ők nem kell szolgálják a bűnt, vagy hogy még ennek rabszolgái legyenek. „A bűn zsoldja a halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk, Jézus Krisztus által”.
Egy zsidó házaspár, valamint ezen házaspár egyikének halála által nyert szabadság ábrázolásában Pál bemutatja, hogy a Királyság keresztény követői miként vannak felszabadítva a régi törvényszövetség alól. Ők halottak a törvénnyel szemben és szabadok a mással,
RÓMA
299
vagyis Krisztussal való házasságra. A bűn a tökéletlen hústestekben lakozik, míg a törvény ismertté teszi ezt a bűnt és halálra ítélte a bűnösöket. A világ összes jóindulata sem lenne képes, alkalmassá tenni a bűnös testeket Isten tökéletes és igazságos törvényének betöltésére; hanem a tagjainkban létező, bűn törvényétől való magszabadulás, az isteni kegyelem által, Jézus Krisztuson keresztül jön (7:1-25). A törvény alatt, a test nem érdemel mást, mint a halált, azonban mindazok, akik Krisztusban vannak, nem járnak test, hanem szellem szerint. Így a szellem által vannak vezérelve, és Isten fiaivá, illetve Jézus társ-örököseivé vannak téve. A szellem segíti a keresztényt a gyengeségek megelőzésében, míg végül Isten az, Aki megigazítja. Egy ehhez hasonló isteni segítséggel: „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől?” Senki; mi „mindezekben felettébb diadalmaskodunk” – 8:1-39.
A kilencedik fejezetben, Pál kifejezi a zsidók iránti fájdalmát, de bemutatja, hogy a testszerinti Izráel nem képezi Isten népét. Nem a test, vagy törvény szerinti gyerekek, hanem az ígéret szerinti gyerekek azok, akik a Messiással, vagyis Krisztussal együtt, az igazi magot képezik. A testszerinti Izráelnek csupán egy maradéka nyeri el ezt, míg a Mag tagjainak előre meghatározott száma, a pogányokhoz intézett hívás által van kiegészítve. Megbotránkozván a Messiás, vagy Krisztus miatt és a törvény cselekedetei által nyakasan keresvén saját igazuk meghatározását, a zsidók nagy része nincs megmentve (9:1-33). Ők visszautasítják azt, hogy Krisztusban a régi törvényszövetség végét lássák. Krisztus által, az üdvösség, most mindenki számára meg kell legyen nyitva; most eltöröltetett a zsidók és pogányok közti különbség. Az üdvősséget az Úr nevének segítségül hívása, és megvallása által lehet megszerezni. Az igazság hirdetői el vannak küldve minden nemzetek közé, hogy minden teremtménynek lehetőséget adjanak az Úr segítségül hívására és a hit megerősítésére – 10:1-21.
Habár Izráel egy maradéka áttért Krisztus oldalára, a zsidóság nagy része, tettek és hagyományok által saját feddhetetlenségi felfogásuk rabjai maradtak. A zsidók bukása által, a kereszténnyé válás lehetősége kiterjed a pogányokra, azonban ezek nem kell dicsekedjenek, ugyanis, ha Isten nem kedvezett Izráel természetes ágainak, Ő minden bizonnyal, nem fog kedvezni a nemzetek beoltott ágainak sem,
300
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
amennyiben ezek akaratosakká válnak és bűnbe esnek (11:1-36). Pál, ezen tanácsok után különböző intéseket tesz. Mutassátok be a ti testeiteket élő áldozat gyanánt és ez egy bölcs szolgálat lesz! Ne alkalmazkodjatok ezen gonosz világhoz, hanem változzatok el, megújítván elméteket Isten akaratának tanulmányozása által! Ne legyen túl nagy véleményetek magatokról, mivel mind, Krisztus egységes testének tagjai vagyunk, különböző elvégzendő küldetésekkel! Adjatok elsőbbséget egyik a másiknak; szolgáljátok az Urat, örvendezzetek a reménységben, a próbában legyetek tűrők, legyetek vendégszeretők, ne tartsátok egyedül magatokat bölcsnek, és ne próbáljatok bosszút állni! Mindenek felett, legyetek alárendelve a Legfelsőbb Hatalmasságoknak, Jehova Istennek és Királyának, Krisztusnak. Ne ítéljétek más szolgáját, mert egyedül az ő Urára tartozik: hogy valaki áll, vagy esik – 12:1-14:23.
Pál, levelének befejezésében, az ő nemzetek közti apostolkodásáról beszél, a prédikálásban való viselkedéséről, azon kívánságáról, hogy lássa a Rómabeli gyülekezetet, mikor Spanyolországba fog menni, azonban leszögezi, hogy ezen dolog el kell legyen halasztva, mivel Jeruzsálemben segítséget kellett nyújtson az Úr júdeai szegényeinek, és a Rómabeli ismerősöknek küldött üdvözletek egy sorozatával fejezi be (15:1-16:27). A Rómabeliekhez írt ezen levél, a Pál által prédikált Evangélium legtartalmasabb előadását képezi.
KÉRDÉSEK:
1. Ki írta a „Rómabeliekhez írott levelet”? Az író miért beszélhet ily módon magáról? 2. Mikor és honnan lett írva a levél? 3. Miféle gyülekezet létezett Rómában? 4. Hogyan volt ez megalapítva és táplálva?
5. Foglaljátok össze: (a) az 1. és 2. fejezeteket; (b) a 3. és 4. fejezeteket; (c) az 5. és 6. fejezeteket; (d) a 7. és 8. fejezeteket; (e) a 9. és 10. fejezeteket; (f) a 11-14. fejezeteket; (g) a 15. valamint 16. fejezeteket!60. Lecke
1 ÉS 2 KORINTHUS
Második prédikáló útja alkalmával, Pál egy úttörő munkát végzett Görögországban. A 18 hónapos Korinthusi tartózkodása során, megalapította és megszervezte a város első keresztény gyülekezetét. Néhány évvel később, Kr.u. 55 körül,
1 KORINTHUS
301
harmadik prédikáló útja során, Pál Efézusban volt. Azon időszakban írta a Korinthusi gyülekezethez intézett első kanonikus levelét. Úgy tűnik, hogy kapott egy levelet a korinthusbeliektől, amelyben választ igénylő kérdéseket tettek fel. Pálnak hasonló módon, oka volt arra, hogy írjon nekik, mivel egyes nyugtalanító hírek érkeztek hozzá (1 Kor. 7:1; 1:11; 5:1; 11:18; 16:17). Úgy tűnik, hogy e hírek sokkal sürgősebb ügyeket foglaltak magukba, mint azon kérdések, amelyeket a korinthusiak levele tartalmazott; Pál elsősorban ezekkel foglalkozik, és egyáltalán nem említi levelüket, egész a hetedik fejezetig. Őt nagyon foglalkoztatja ezen gyülekezet szellemi jóléte, amelyet Isten kegyelme folytán alapított, és nagy erővel beszél ezen első levélben, annak érdekében, hogy ők el legyenek fogadva és meg legyenek kímélve Jehova szemében. A két kezdővers leszögezi, hogy Pál volt a levél írója és a korinthusiak voltak a címzettek.
A Pál által figyelembe vett első fontos pont, a korinthusi gyülekezetben megjelent felosztásra vonatkozott. Egyesek, a teremtmények imádatának áldozatai lettek, tanítóiknak és vezetőjüknek tekintvén bizonyos embereket. Ő durván beszél e sátáni tőr ellen. Úgy tűnik, hogy Pál szónoklatai egyesek részére nem voltak elég meggyőzőek; ő nem beszélte a beképzelt, és saját bölcsességüktől elragadtatott filozófusok klasszikus görög nyelvét, hanem a koinét, a köznép által beszélt közös görög nyelvet, beszélte. Azonban Pál nem üzérkedett a szavakkal, az emberi bölcsesség nyelvezetén, hanem egy mindenki által könnyen értett nyelven jelentette ki Isten dicsőséges bölcsességét. Mi több, embereket követő csoportokra lévén osztva, a korinthusbeliek hús szerint valók és nem szellem szerint valók voltak, nem voltak teokratikusak. Egyik elveti az igazság magvát, a másik megöntözi, de Isten teszi lehetővé ennek növekedését. Jézus Krisztus, és nem emberi prédikálóinak egyike képezi azon biztos alapot, amelyre fontos dolgok építtetnek. Az igazság tüze meg fog tisztítani és semmisíteni bármely más alapra épített dolgot. E világ bölcsessége balgaság az Isten előtt és egyetlen felszentelt sem kellene ezzel dicsekedjen. Senki ne dicsőítsen embereket, hanem csak Istent és Krisztust – 1:10-3:23.
302
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
Pál, szolgálatának tapasztalataival folytatja, és általánosítva beszél, a pogányok apostolaként elszenvedett kínokról. Nekik sok tanítójuk van a Krisztusban, azonban fel kellene idézzék, hogy Pál volt az, aki sok dolgot szenvedett el azért, hogy ő legyen az első, aki prédikálta és bemutattat számukra az Evangéliumot. Az ő érdekükben küldte el Timótheust, majd később ő maga jön el hozzájuk (4:1-21). Az 5. fejezetben, Pál egy híresztelt paráznasági esetről beszél, azon fiú esetéről, aki elvette apjának feleségét. Ő összehasonlítja ezen erkölcsi tisztátalanságot, azon kovásszal, amely megrontja az egész tésztát; ezen erkölcstelen kovászt el kell távolítani, a keresztény gyülekezet tisztaságának megőrzéséért. Aztán egy másik téma van tárgyalva: a korinthusi testvérek világi bíróságokhoz folyamodnak, a köztük lévő ellentétek megoldására. Ezen gyakorlat meg kell szűnjön. Krisztus szentjei kell ítéljék a világot; akkor miért vetnék alá ügyeiket a világ bíróságának? Jobb egy testvérnek kárt szenvednie, mintsem, hogy a hitetlenek bírósága elé húrcolja saját testvérét. Ők mindezen dolgokban tiszták kell legyenek, mivel ők nem a magukéi; Isten által, áron voltak megváltva, míg Krisztus testének tagjai, Isten magasztalására kell legyenek felhasználva – 6:1-20.
A hetedik fejezet elején, Pál a korinthusiak által írt levélben feltett egyes kérdésekről beszél. Ő a házasságról, a házas, a nem házas személyekről, az özvegyekről és a nőtlenségben (cölibátusban) élőkről beszél. A házas szándéka az, hogy tetsszen házastársának, míg a nőtlenségben élő csak az Úrnak próbál tetszeni. Tehát, Pál hiszi, hogy aki megházasodik, jól teszi, de aki nem házasodik meg, az még jobban teszi. A bálványoknak ajánlott étellel kapcsolatban, Pál bemutatja, hogy egy bálvány nem tudja bemocskolni a táplálékot, valamint hogy annak megevése, vagy az attól való tartózkodás, nem befolyásolja a keresztény Isten előtti helyzetét. Mégis, ha a keresztény, valamely hús megevése által megbotránkoztatná egy gyengébb testvérét, jobb, ha nem előtte fogyasztja el. Tehát, itt Pál áttér azon dolog bemutatásának érvelésére, hogy ő semmi módon nem kíván megbántani senkit. Annak ellenére, hogy
1 KORINTHUS
303
a misszionáriusnak törvényes joga, hogy munkájában az általa szolgáltak részéről legyen fenntartva, Pál mégsem használta fel erre való jogát. Ő mindenkinek szolgája, és mindenkinek akármit megtesz, hogy senki se botránkozzon meg miatta – 7:1-9:27.
Ő figyelmezteti Isten népet a bűn felől, megemlítvén azon szörnyű hatásokat, amelyek Izráelre következtek el, az Ígéret Földjére való utazásuk során, és a mintaképül szolgáló példákat, amelyek a mi tanulságunkra lettek feljegyezve. Ismét kijelenti, hogy megengedett a piacon árult húsnak megevése, még ha ennek vére egy bálványnak is lett ajánlva. Azonban újból azt tanácsolja, hogy nem helyes megbántani egy gyengébb testvért, ennek megtevése által. Egyes utasításokat ad ki a gyülekezetben való imádatkor követendő magatartásra vonatkozólag, ismét megdorgálja a korinthusiakat szétválasztásuk miatt, a tisztelet hiánya miatt valamint azon zűrzavar miatt, amely közepette az emlékünnepet tartják, és bemutatja számukra, mikét kerülhetnek el egy méltatlan részvételt – 10:1-11:34.
Majd, e tárgyszerinti felosztás szerint megfogalmazott levélben, a lelki ajándékok egy fejtegetése következik. A 12-től 14-ig terjedő fejezetek ezen felosztást követik, bemutatván a különböző szellemi adományokat valamint az Isten gyülekezetében való szolgálati kinevezéseket; ő a gyülekezet működését az emberi test működésével hasonlítja össze. Rámutat, hogy a prófétálás ajándéka ajánlottabb a nyelveken szólásnál, valamint hogy a szeretet a legnagyobb az ajándékok közül. Ő bemutatja, miként kell használva legyenek e lelki ajándékok, főleg a nyelveken szólás ajándéka.
Aztán egy erőteljes megbeszélés következik, amely leszögezi a halálból való egy feltámadás bizonyosságát. Krisztus testtagjainak nem mindegyike alszik el a halálban; az utolsó trombitaszóra, a maradék élő tagjai halandókból azonnal halhatatlanokká változnak át. Mily halálfeletti győzelem! Ezen dicsőségteljes kilátással, minden ok meg van arra, hogy szilárdak és mozdíthatatlanok maradjunk a feddhetetlenségben, valamint, hogy haladjunk az Úr munkájában (15:1-58). Levonva a következtetést, Pál tanácsolja a korinthusi gyülekezetet a szegény testvérek érdekében tett hozzájárulásukra, értesíti őket azon szándékáról,
304
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
hogy Pünkösdig való Efézusban tartózkodását követően meglátogassa őket. Arra kéri őket, hogy szívélyesen fogadják Timótheust, és azt mondja, hogy Apollós akkor fog jönni, mikor alkalma lesz arra. Néhány más tanács, és az Efézusbeliek, illetve az egész ázsiai testvérek üdvözletei után, ő egy saját kezűleg írt üdvözlettel fejezi be – 16:1-24.
2 KORINTHUS
Pál, a korinthusbeliekhez írt második levelét Macedóniából, valószínűleg Filippiből írta, és csupán néhány hónappal az első levelét követően, vagyis a Kr.u. 55. év nyarának vége környékén. Úgy tűnik, hogy miután elküldte a korinthusbeliekhez írott első levelét Efézusból, Pál Korinthusba küldte Titust, valószínűleg a Korinthusiakban a levél által kiváltott reakcióinak megfigyelésére, valamint hogy segítsen azon segélyek összeszedésének megszervezésében, amelyeket a Júdeai szegény testvérek részére gyűjtöttek. Pál nagyon aggódott a Korinthusbeliekért; tudni kívánta, hogyan fogadták az első levél tanácsait, és hogy megtisztult-e a gyülekezet? Ő előrelátta, a Titussal való találkozást Tróásban, mialatt Efézusból Macedóniába utazott, azonban ez nem így történt. Titus magában tért vissza Macedóniába, míg Pál megvigasztalódott azon tény által, hogy első levele fogadva volt a korinthusiak részéről, valamint az általuk mutatott bűnbánat által. Örömtelten és a korinthusiak iránti nyitott szívvel, Pál elküldi második levelét, nyilvánvalóan ugyanazon Titus által. Mindezen helyzetek és események, amelyekre hivatkozunk, a levél tartalmának következő adataiból következnek, különleges hivatkozással, az 1 Korinthus 16:1-8 valamint a 2 Korinthus 2:12,13; 6:11; 7:4-16; 8:1-6,16,23; 9:1-5.
Miután kijelentette, hogy a „minden vigasztalásnak Istene”, megvigasztalja az üldözést szenvedőket, és miután megemlítette az Efézusban elszenvedett erőszakos támadásokból való saját megszabadulását, Pál megmagyarázza, hogy miért nem tett eleget a megtervezett korinthusi látogatásnak. Minden bizonnyal ő úgy tervezte, hogy egyenesen Efézusból megy majd Korinthusba, aztán Macedóniába, majd Korinthuson keresztül térvén vissza
2 KORINTHUS
305
Jeruzsálembe; azonban a Korinthusból kapott hírek, valamint az első levelében elmondott dolgok leírásának szükségessége, arra késztették, hogy megváltoztassa útitervét, és először Macedóniába menjen, hogy azután menjen Korinthusba, és hogy az egész telet a korinthusiakkal töltse (1:1-2:4). Aztán, úgy tűnik, hogy azon bűnös, akiről első levelében beszél, ki lett rekesztve a gyülekezetből, később ő megbánván bűneit; ezért, Pál tanácsa az, hogy részesítsék bocsánatban – 2:5-11.
Pálnak, a korinthusiaknak való bemutatkozáshoz, nem volt szüksége ajánlólevélre, mint például Apollósnak (Csel. 18:24-28). Levelei elég élethűek voltak és elégségesen megmagyarázták apostolkodását. Ő folytassa annak bemutatását, hogy mennyivel dicsőségesebb a szellem általi munka, mint a törvény általi. A törvény betűje megöl, de Isten szelleme megelevenít, életet ad (3:1-18). A következő három fejezetben (4-6), Pál a szolgálatnak törékeny, cserépedényekben tartott dicsőséges kincséről beszél, valamint a pillanatnyi szomorúságról, a mennyei dicsőségbe vetett biztos reménységről, az új teremtmények követként való küldetéséről a Krisztusban, illetve a keresztények, világtól való elkülönülésének szükségességéről, hogy ne vessék alá magukat egy helytelen igának a hitetlenekkel együtt.
A 7-től 9-ig terjedő fejezetek Pál Titussal való találkozását mutatják be Macedóniában, valamint örömét, a korinthusiak bűnbánatának hallatán. Aztán bemutatja a macedóniaiak azon vágyát, hogy segítsenek a szerencsétlen Júdeai testvéreiken. Továbbá a macedóniaiak megdicsérését a korinthusi tanúkkal szembeni jótéteményeikért, és buzdításukért. Valamint ezek Jehova iránti köszönetének forró megnyilvánulását, a kimondhatatlan isteni kegyelméért, amely minden teremtény fölé ki van terjesztve, amely egy gazdagon ajándékozó szellem által van kiöntve rájuk.
Az utolsó négy fejezet (10-13), újból említeni látszanak a korinthusi tanúk jelenlegi viszálykodását, valamint azon kérdéseket, amely Pál apostolkodásával és felhatalmazásával kapcsolatban születtek. Ő, levelének illetve szolgálatában való viselkedésének erőteljes védelmét és igazolását képezi. Ő leleplezi a hamis apostolokat, megemlíti az üldözések ellenére végzett munkáit és megvalósításait,
306
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
elbeszél egy feltárulást a dicsősségről, és azt mondja, fel van készülve, hogy harmadik ízben is meglátogassa őket (12:14; 13:1). Ez nem azt akarja mondani, hogy már kétszer volt náluk. Az írás pillanatában, ő még csak egy alkalommal járt náluk és egy második látogatást tervezett, azonban utólag megváltoztatta terveit (1:15). És most, harmadik alkalommal tervezi, hogy elmegy hozzájuk, azonban a valóságba ez csak a második alkalom lett volna. Ha az írás pillanatában, már kétszer járt volna náluk, akkor a tervezett, de végre nem hajtott látogatásról, nem úgy beszélt volna mint egy „második örömteli alkalomról”, mivel ez már egy harmadik lett volna. Végső tanácsként, ő figyelmezteti a korinthusiakat, hogy vizsgálják meg saját magukat, és hogy bizonyítsák be, hogy a hitben vannak-e vagy sem?
KÉRDÉSEK:
1. Mikor, hol és miért írta meg Pál a korinthusbeliekhez írott első levelét? 2. Foglaljátok össze: (a) az 1-3 fejezek tartalmát! (b) a 4-6 fejezetek tartalmát! (c) a 7-9 fejezetek tartalmát ! (d) 10,11 fejezek tartalmát! (e) 12-14 fejezetek tartalmát! (f) 15,16 fejezetek tartalmát! 3. Mikor, honnan és milyen körülmények között írta Pál a korinthusbeliekhez intézett második levelét?
4. Foglaljátok össze az: (a) 1,2 fejezetek tatalmát! (b) 3-6 fejezetek tartalmát! (c) a 7-9 fejezetek tartalmát! (d) a 10-13 fejezetek tartalmát!61. Lecke
GALATA ÉS EFÉZUS
Pál apostol saját kezűleg írta a Galata gyülekezeteihez szóló levelet, miközben lelke nyugtalan volt. Oka volt a nyugtalanságra, valamint arra is, hogy ihletve legyen egyik legerélyesebb és leghevesebb levelének megírására. A zsidó keresztények, Pál prédikáló tevékenységének befejezte után jöttek Galatába, és ezek oly ellentmondásos tanításokat támasztottak, amennyiben Pál azzal vádolta őket, hogy egy, a Krisztusétól különböző evangéliumot követnek. Mint az igazság mozdíthatatlan harcosa, és a nemzetek közt végzett úttörőmunka buzgó apostola, ő nem engedte, hogy Galata megtért keresztényei rabságba essenek. Ő hírtelen és szigorúan lép fel, annak érdekében, hogy hiábavalóvá tegye a zsidó keresztények leigázó érveit, akik ellenálltak Mózes törvénye, kegyelemmel való helyettesítésének. Először levele érkezik, amely alapos érveléssel küzdi le a törvényhez szorosan ragaszkodók állításait;
GALATA
307
ezen romboló szóbeli támadás, maga Pál által van követve, aki Galata munkaterületére megy.
Lukáccsal ellentétben, Pálnak az volt a szokása, hogy a római tartományneveket használja. A Római Birodalom tartományi megszervezése fölötti jelenlegi tanulmányok, azt mutatják, hogy Likaónia, Galatához volt csatolva a tartományi közigazgatásban. Ezért, a „Galata gyülekezeteinek” kifejezés, magába foglalja Likaónia olyan városait is, mint Ikónium, Listra és Derbe, amelyeket Pál, első misszionáriusi útja során látogatott meg. Kétségkívül, ő meglátogatta ezen Galatai városokat, a Kr.u. 51 körül befejeződő második misszionárius útja során. A bizonyítékok mérlege azon megfelelő vélemény felé tűnik dőlni, miszerint abban az időben, Pál saját kezűleg írta meg, a szíriai Antiókhiából, a Galatabeliekhez címzett levelét, amely erőteljesen leplezi le a zsidók hamis álláspontját. Íme a bizonyíték:
Pál, a Galatabeliekhez írott levelében megemlíti, hogy megtérése után három évvel Jeruzsálemben volt és beszél egy másik Jeruzsálembe való utazásról, 14 évvel később (1:18; 2:1). Amint oly gyakran előfordul a Bibliában, úgy tűnik, hogy ezen időszakok magukba foglalják a periódus első, illetve utolsó évét. Mivel Pál megtérése Kr.u. 34 körül történt, a három évvel későbbi Jeruzsálembe való utazásra Kr.u. 36-ban került sor, míg azon utazásra, amelyet 14 évvel később hajtott végre, Kr.u. 49-ben került sor. Ez valószínűleg azon jeruzsálemi gyűlés éve volt, amelyen a pogányok körülmetéléséről volt szó (Csel. 15:1-31). Ezen gyűlés elég fontos volt ahhoz, hogy egy történelmi vonatkoztatási időpontot képezzen.
Ehhez hasonlóan, adott lévén azon tény, hogy a kereszténnyé vált zsidók legfőbb kérése a körülmetélés volt, és hogy ezen tanítás volt a Galatai gyülekezetben keletkezett zűrzavar legfőbb oka, az apostol hivatkozhatott a jeruzsálemi összejövetelre, amely döntött ezen kérdésben. Azon kifejezés, hogy „némely mások”, akik Pállal és Barnabással mentek a gyülekezetbe, Titust is magába foglalhatta, akit Pál említett a Galatabelieknek (Csel. 15:2). Kevéssel a Jeruzsálemi gyülekezet után, Pál
308
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
megkezdte második utazását, közölvén a pogányokból lett keresztényekből álló gyülekezetekkel, ezen apostoli összejövetelen hozott határozatokat (Csel. 16:1-5). Ő, kétségkívül közölte a Galatabeliekkel ezen döntést, amely biztosította a nem zsidók számára a régi törvény alóli keresztény felszabadulást, még jobban megerősítvén őket hitükben. Pál, második utazása alatt átkel Galatán, Kr.u. 49 körül, Korinthusba ér, Kr.u. 51 körül elmegy onnan, és kevéssel azután visszatér a szíriai Antiókhiába. Feltételezhető, hogy Antiókhiában értesült a Galatai gyülekezet ingatagságáról, amely oly hamar elhajlott az Evangéliumtól, valamint a két évvel azt megelőzően hozott határozatoktól (1:6). Természetesen, ő értesülhetett volna a Galatabeliek kihágásairól mialatt még Korinthusban volt, vagy akár az Efézusban tett rövid megállása során és megírhatta volna levelét ezen helységek egyikében, azonban a keresztény hírek továbbítási módja sokkal kifejlettebb volt Galata és a szíriai Antiókhia között. A Galatabeliekhez írott levél megszerkesztésének legvalószínűbb ideje mégis ugyanaz marad, vagyis Kr.u. 51.
Megvizsgálva a levél tartalmát, megjegyzendő azon mód, ahogyan Pál felfedi a Galatabelieknek az általa prédikált Evangélium tisztaságát, amelyet nem egy embertől kapott, hanem maga Jézus Krisztus által volt felfedve. Említést tesz azon odaadásról, amellyel egykor a júdaizmus, valamint a hagyományok iránt rendelkezett, valamint az igazi keresztények üldözéséről; azonban mikor az Evangélium ki volt nyilatkoztatva számára, és Krisztus a „pogányok apostolának” nevezte ki, ő elfogadta ezen isteni parancsot, nem tanácskozott a többi apostollal Jeruzsálemben, sem valamely más emberrel, hanem mielőtt Jeruzsálembe ment volna, prédikált Arábiában és Damaszkuszban. Aztán prédikálta az Evangéliumot Szíriában és Ciliciában. Ő teljesen elhagyta a júdaizmust és ennek szertartásait – 1:1-24.
A második fejezet a Jeruzsálembe való utazást mutatja be, Titussal és Barnabással együtt. Isten határozott munkája, amelyet a nemzetek közt végzett Pál apostolon keresztül, meggyőzte a jeruzsálemi kormányzó testületet, a „pogányok apostolaként” történő isteni felkenéséről. Pál nem kereste emberek tetszését, nem félt az emberektől és még Péternek is ellenállt,
GALATA
309
egy olyan helyzetben, mikor úgy tűnt, hogy ezen utóbbi felkarolja a judaizmus előítéleteit. Ő erőteljesen ellentmondott azon „mesének”, hogy az ember megigazulhat a törvény cselekedetei által. Ha ezen dolog igaz lett volna, akkor nem lett volna szükséges Jézus Krisztus halálára a váltság megszerzése érdekében. De, az életre való megigazulás nem a törvény által jön, hanem a Jézus Krisztusba vette hit által; akik Krisztusban vannak nem kell visszaforduljanak a törvényhez és ennek halott munkáihoz, érvénytelenítve Isten meg nem érdemelt kegyelmét amely Krisztus által jutott el a teremtményekhez.
Aztán Pál beleveti magát a megigazulás tárgyának megtárgyalásába. Ez hit által, és nem törvény által jön. Ábrahám, hite miatt számíttatott igaznak. Ez a törvény kiadása előtt történt. Mikor jött a törvény, ez egy átokhoz hasonlóan működött, ugyanis megmutatta az izráelitáknak bűnös és halálra méltó voltukat. Krisztus betöltvén és véget vetve a törvénynek, megváltotta őket ezen átok alól, és megnyitotta számukra a legnagyobb áldási alkalmat, az Ábrahámnak ígért Mag által, aki ezen Magba vetett hite által lett igaznak tekintve. Az ábrahámi szövetség után 430 évvel, a Sinai hegynél kiadott törvény nem érvénytelenítette az ígéretet; a törvény tanítómesterül kellet szolgáljon, hogy elvezesse az izráelitákat a Messiáshoz, vagy Krisztushoz, és ezt meg is tette a testszerinti Izráel egy maradékának. Azonban most, Krisztus eljött, a törvény véget ért és a zsidók valamint a nemzetek ígéret alatt vannak (3:1-29). Krisztus által, a Galatabeliek megkapták azon szellemet, amely Isten fiaivá teszi őket; nem kellett visszatérniük az elmúlt törvény halott munkáihoz. Érvelését megerősíti, Ábrahám szabad felesége, Sára, valamint szolgája Hágár példája által, míg a lényeg az, hogy a keresztények az ígéret által a szabad asszony (magasságos Jeruzsálem) gyermekei, és nem a törvény alatti rabság gyermekei – 4:1-31.
Az apostol aztán kiemeli: „Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak (törvénynek) igájával” (5:1). Ha körül vagytok metélve, a teljes törvény alatt vagytok, kiesvén a kegyelemből; így mondja Pál. Aztán arra kéri a Galatabelieket, hogy járjanak a szellem által vezettetve, és hogy a szellem gyümölcseit hozzák,
310
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
valamint hogy kerüljék el a test szerinti járást, olyan gyümölcsöket hozván, amelyek halált okoznak (5:2-26). Az utolsó fejezetben Pál azt tanácsolja a Galatabelieknek, hogy segítsék egymást a szeretet szellemében; a munkában és feddhetetlenségben mindenki a maga terhét hordozza, és végül azt fogja aratni, amit vetett. Vessetek szellemben és tartsátok észben, hogy azok, akik a körülmetélést és a törvény betartását kérik, csupán testben kívánnak dicsekedni!
EFÉZUS
Ezen levél nem valamely keresztény által lett írva, Pál napjai után, ahogyan azt a modern vallásoskodók állítják. Ők azt mondják, hogy ennek írója megpróbálta Pál minden levelének összegyűjtését, és hogy ő ezeknek felemelő magyarázatát készítette el az efézusiakhoz írott levélben. Azonban a III. század elején írt, kettes számú Chester Beatty papirusz, tartalmazza a Pál leveleit magába foglaló kódex 86 lapját, míg ezek közt megtalálható az efézusiakhoz írott levél is. Tehát azon tény, hogy már kezdetben belefoglaltatott Pál leveleinek Kódexébe, azt igazolja, hogy az efézusiakhoz írott levél maga Pál által lett írva. A kezdővers, íróként azonosítja Pált; hasonlóan, az 3:1 is. Efézus 4:1 és 6:20 közvetetten Pált íróként nevezik meg, és meghatározzák a levél írásának helyét és idejét: a levél Rómában lett írva, mikor Pál fogolyként volt ott, az 59-61-es évek környékén, Kr.u.. A levél valószínűleg ezen időszak vége környékén volt írva. Egyesek nem akarják elfogadni az „Efézus” könyvét, Pál leveleként, mivel nagyon hasonlít a kolossébeliekhez írott levélre, és azt mondják, hogy ő nem írhatott két, ennyire hasonló levelet. Azonban nagyon valószínűnek tűnik, hogy a kolossébeliekhez- és efézusbeliekhez írott levelek, a Filemonhoz írott levéllel együtt, majdnem ugyanazon időben voltak írva, és együtt lettek feljegyezve Tikhikus és Onésimus által (Efé. 6:21,22; Kol. 4:7-9; Fil. 10-12). Ezen két levél ezért lehet oly hasonló.
Miután üdvözleteket küld, Pál, Isten azon jóságáról beszél, hogy fiakká fogadja őket a Krisztusban, valamint, hogy elküldje nekik a szent szellemet, a mennyei örökségük biztosítéka, szavatolása, vagy ígérete gyanánt. Megértésüknek szemei
EFÉZUS
311
megnyíltak azon kiváltságuk meglátására, hogy Krisztussal uralkodjanak, aki mindenek fölé emeltetett, Jehova kivételével. Ő, Jézus Krisztus, hasonlóképpen a Templom Feje, amely testének tagjaiból van alkotva (1:1-23). Istennek a pogányok iránti irgalma különös módon van nyilvánosságra hozva. Egykor, ők távol voltak Istentől, el lévén választva Isten népétől a törvényszövetség által; azonban most, Jézus eltörölte ezen választékot, és a kegyelem által úgy a zsidók, mint a nem zsidók is közeledhetnek Istenhez. Ők eggyé válnak Krisztusban, Jehovának szent templomaként egyesülvén egymással (2:1-22). Pál röviden megemlíti a nemzetek közti apostolkodását, és rámutat, hogy a Királyság ezen igazságai felfedik azon titkot amely el volt rejtve a világ kezdetétől – 3:1-21.
Aztán egy buzdítás vonja magára a figyelmet, amely az egység megtartására int. Létezik egy mindent felülmúló indok az egységre: egy test, egy szellem, egy reménység, egy Úr, egy hit, egy keresztség, egy Isten. A szellemi növekedés és érettség érdekében apostolok, próféták, evangélisták és tanítók lettek rendelve és mások a megszervezés munkájára, hogy minden dolog ténylegesen be legyen töltve, egy test egységében. Pál buzdít a szentségre és szeretetre, a tisztátalan beszéd és viselkedésmód elkerülésére, és azt tanácsolja, hogy az idő Isten szolgálatára legyen megváltva. Meg vannak említve a feleségek és férjek-, a gyerekek és szülők-, valamint a szolgák és gazdák kötelességei. Különösen erőteljes Pál buzdítása az Istenben való erősödésre, valamint Isten fegyverzetének felöltésére vonatkozólag, nyilvánvalóvá téve azon tényt, hogy a harc a magasságban levő, „gonoszság lelkei ellen” irányul. Magára Pálra nézve, az ő imája az, hogy mindenkor képes legyen őszinteséggel hirdetni az Evangéliumot, még ha egy láncok közt lévő követ is – 4:1-6:24.
KÉRDÉSEK:
1. Miért volt Pál arra indíttatva, hogy írjon a Galatabelieknek? 2. Milyen területet foglal magába a „Galatai gyülekezetek” kifejezés? 3. Milyen bizonyítékok utalnak a levél írásának idejére és helyére? 4. Mit foglal magába: (a) az 1 fejezet? (b) a 2 fejezet? (c) a 3,4 fejezet? (d) 5,6 fejezet? 5. Mi szögezi le, hogy az efézusbeliekhez írott levél Pál által volt írva? 6. Mikor és hol volt írva a levél?
7. (a) Mi képezi az 1-3 terjedő fejezetek tartalmát? (b) Mi a 4-6 terjedő fejezetek tartalma?
312
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
62. Lecke
FILIPPI ÉS KOLOSSÉ
Úgy tűnik, hogy egy nagyon erőteljes szeretet volt Pál, illetve a Filippibeli keresztények között. Pál volt az első, aki hirdette számukra az Evangéliumot, és aki aztán kétszer meglátogatta őket, hogy még jobban megerősítse őket a hitben. Ezen kezdeti szolgálatra valamint a későbbi látogatásokra való válasz és elismerésként, a filippibeliek ismételten gondot viseltek Pál anyagi szükségleteiről (Filip. 4:15,16). Mikor Pál Rómában volt, első bebörtönzésének időszakában, vele volt a Filippiből érkezett Epafróditus. Epafróditus a filippibeliek által volt Pál mellé küldve, hogy elvigye számára azon dolgokat, amire szüksége volt (4:18). Egy hosszadalmas betegség gátolta meg Epafróditust, a Filippibe való visszatérésben, amikor azonban el tudott menni, ő magával vitte Pálnak, a filippibeli keresztényeknek címzett levelét (2:25-30). A levél egyetlen feddést vagy bírálatot sem tartalmaz; meleg hangnemben van írva, és a hűségesség megtartásáért való szeretetteljes buzdításokat tartalmazza. Figyelembe véve a levél elvivőjének betegségét valamint a Róma és Filippi közti utazásokat, úgy tűnik, hogy a levél Pál kétéves bebörtönzöttségének fele környékén lett írva, vagyis a Krisztus utáni hatvanadik év környékén. Egyesek azt állítják, hogy a levélben említett láncok, nem a Rómában, hanem inkább máshol, lehet a Cézáreában hordozott láncok lennének. Azonban a Filippi 1:7,13,14 és 4:22, Rómát nevezik meg a bebörtönzés helyeként, tehát egyben a filippibeliekhez írott levél, írási helyeként is.
Pál társítja Timótheust a levél írásánál (1:1) és egyes általános megfontolást tesz a filippibeliek iránti szeretetéről és arra vonatkozó imájáról, hogy ők állandóan növekedjenek az ismeretben és az igazságosság gyümölcseiben. Aztán, abban való örömét fejezi ki, hogy még láncai is hozzájárulnak az Evangélium üzenetének terjesztéséhez: „az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangéliumnak”. Krisztus minden körülmények közt
FILIPPI
313
hirdetve van. Pál reménykedik, hogy bátran fogja tudni magasztalni Jézus Krisztust, legyen ez élete, vagy halála által. Ő reménykedik a Filippibeliek viszontlátásában, azonban, legyen, hogy elmegy hozzájuk, vagy csak híreket kap felőlük, azt kéri tőlük, hogy maradjanak szoros egységben az Evangélium prédikálásában, és hogy sohase hagyják magukat legyőzni az ellenség által – 1:2-30.
Szeretetet, egységet és alázatosságot ajánlva, Pál azt tanácsolja nekik, hogy ugyanazon gondolatmóddal viseltessenek, min Jézus Krisztus, aki nem kívánt tisztességet, hanem ember és szolgaként jött a földre és megalázta Magát a fán való szörnyű halálig. Ezért Ő felmagasztaltatott Istentől és egy olyan nevet kapott, amely előtt minden mennyei és földi teremtmény térde meghajol, és amelyet minden nyelv magasztalni hivatott. Ezen szeretet és alázatosság alapján kéretik a Filippibeli keresztényektől, hogy bátran munkálkodjanak maguk megmentéséért. Nem kell zúgolódniuk, hanem tétovázás nélkül fel kell lépniük a bűnök ellen, buzgalommal mutatván be az életnek szavait minden ember számára. Aztán Pál azon reményét fejezi ki, hogy hamarosan el fogja tudni küldeni Timótheust hozzájuk, valamint, hogy rövid időn belül ő maga is el tud majd menni hozzájuk; azonban ezen lehetőségek várásában, úgy dönt, hogy elküldi számukra Epafróditust az ő levelével – 2:1-30.
Ismétlés által, ő hangsúlyozza a hamis tanítók elleni figyelmeztetését, főleg azok ellen akik a régi törvényszövetség igája alá próbálják hozni a keresztényeket és hogy arra késztessék őket, hogy higgyenek a test dolgaiban. Amennyiben valaki bizakodhatott volna test szerint, Pál apostol lett volna az; azonban ő értéktelennek tekintette az efféle dolgokat, és örömmel lemondott róluk, hogy megnyerje a Krisztust. Ő arra vágyik, hogy Krisztusban éljen és benne is haljon meg, és ezáltal eljusson a feltámadásra. Ő beszél azon egyetlen lehetőségről, amely által mennyei elhivatottságának magasságára lehet jutni, és erőteljesen kéri a filippibelieket, hogy ugyanazon gondolkodásmóddal rendelkezzenek. Ellentétbe helyezi azok dicséretre méltó végét, akik az igazságosságot keresik a Krisztusba vetett hit által, azoknak végével, akik testeik cselekedete által kívánnak igazságosnak tűnni, Pál bemutatja, hogy ezen utóbbiak istent csináltak az ő hasukból,
314
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
hogy hiábavaló munkájuk szégyenükre fog válni, és hogy megsemmisítésben fogják befejezni életüket. Ezzel ellentétbe a hűségesek egy dicsőséges átváltozásban fognak részesülni a menyben, ahol van az ő állampolgárságuk is – 3:1-21.
Ő néhány buzdítással fejezi be, és a szívek és elmék igazságos dolgokkal való teltségének megtartása érdekében, Pál megjegyzi: „amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok”. Ők azt kellet cselekedjék amit az apostoltól hallottak és tanultak. Mindent meg lehet tenni a Krisztusban, aki megerősít – 4:1-23.
KOLOSSÉ
Pál, levele írásának időszakáig, nem prédikált személyesen a Kolossébeli lakosoknak, amely város Ázsia tartományában, Kis Ázsiában volt található (Kol. 2:1). Úgy tűnik, hogy egyike az Evangélium itteni első megvallóinak, ha nem éppen az első, Epafrás volt (1:7). Lehetséges, hogy a kolossébeli gyülekezet, azon Pálhoz közelálló személy által lett volna megalapítva, a három év alatt, amelyet az apostol, harmadik prédikáló útja során Efézusban töltött. Pál akkor kapott híreket a kolossébeli keresztényekről, mialatt láncokban volt Rómában, első fogsága ideje alatt, Epafrás érkezésével egyidejűleg (1:8; 4:3,10,18). A hírt hozó jelentése készteti arra Pált, hogy megírja kolossébeliekhez címzett levelét. Ugyanazon időszakban, a kétévnyi Római börtön vége körül írta meg a Filemonhoz illetve az efézusbelieknek címzett levelét is. Valószínűleg mindhárom levél Tikhikus által volt eljuttatva, akit elkísért Onésimus (4:7-9; Filem. 10-12). Az utazók, átkelhettek Efézuson miközben Kolosséba mentek, átadván az efézusbelieknek a levelet, majd folytatván útjukat Kolossé felé, hogy átadják a másik két levelet. Pál barátja, Filemon Kolossébeli volt.
KOLOSSÉ
315
Timótheus, a fiatal munkatárs, Pállal volt ezen Kolossébeliekhez írott levél elküldésének alkalmával. Örvendezik a kolossébeli tanuk gyülekezete hitének, szeretetének és haladásának és azért imádkozik, hogy ők növekedni tudjanak az ismeretben és a jó dolgokban. Ő a tanításról beszél. A megváltás Krisztus vére által jön; Krisztus úgy van azonosítva, mint Aki „minden teremtmény előtt született”, Ő lévén azon eszköz, akit Jehova Isten a többi teremtmények létrehozására használt fel. Ő a Feje a testnek, a Templomának és az első, Aki szellemi teremtményként támasztatott fel. Kiengesztelő képességének erejénél fogva, azon emberek, akik egykor távol voltak Istentől, most családias viszonyban vannak hozva a Teremtővel. Pál felhívja a kolossébeliek figyelmét saját szolgálatára és kifejezi azon kiváltsággal szembeni örömét, hogy betöltheti Krisztus testi szenvedéseit, amelynek hordozását az Ő testére (Templomára) hagyta – 1:1-29.
A második fejezetben bizonyos buzdításokat tesz. Figyelmezteti őket, hogy ne hagyják magukat becsapni a hiábavaló emberi bölcsesség ámító szavai által, és megjegyzi, hogy Jehova Istenben és Jézus Krisztusban „van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve”. Azért, legyetek az tőlük jövő igazságokba gyökerezve és építve és „meglássátok, hogy senki ne legyen, a ki bennetek zsákmányt vet a bölcselkedés és üres csalás által, amely emberek rendelése szerint, a világ elemi tanításai szerint, és nem Krisztus szerint való”. Aztán Pál biztosít arról, hogy a régi törvény szövetség követelményei el lettek törölve Jézus Krisztus által, be lettek töltve és bezárva Ő benne, és fel lettek függesztve a fára. Ezért, a napok az ünnepek és más árnyékok tiszteletbenntartása, a múlthoz tartozó dolgokat képeznek; Krisztusban az Ő követői fel voltak szabadítva a törvény követelményeitől és halottak ezen világgal és a test cselekedeteivel szemben – 2:1-23.
Most van az idő arra, hogy a fenti dolgokra vágyódjunk; ez nem annak az ideje, hogy a régi cselekedetek után menjünk, ezen gonosz és tisztátalan világgal együtt. Lehetővé téve a régi és bűnös ember halálát, a keresztény fel kell öltse az új embert és élővé kell váljon a jóságosságban, alázatosságban szelídségben, hosszútűrésben, megbocsátásban, szeretetben és békében. Akkor egyek lesztek,
316
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
nemzetiségtől függetlenül. Mindnyájan elő fogtok haladni, a Királyság szolgálatában (3:1-17). Aztán tanácsokat ad a családi béke és összhang érdekében; megismétli a feleségek és férjek, a gyerekek és szülők, a szolgák és gazdák kötelességeit (3:18–4:1). Miután arra kéri a kolossébelieket, hogy váltsák meg az időt, és hogy mindig kegyesen szóljanak és válaszoljanak minden ember őszinte kérdésére, Pál befejezi levelét, különböző személyes dolgokról beszélve. Ő arra utasít, hogy ezen levél legyen elolvasva a Laodiceai templom számára, míg az, amelyet Laodiceába küldött, legyen elolvasva a kolossébeli gyülekezetnek – 4:2-18.
KÉRDÉSEK:
1. Milyen kapcsolat volt Pál, és a filippibeli gyülekezet között? 2. Mikor és honnan írt ezeknek? 3. Mit tartalmaz: (a) az 1. fejezet? (b) a 2 fejezet? (c) a 3 fejezet? (d) a 4. fejezet? 4. Mi késztette arra Pált, hogy írjon a kolossébelieknek? 5. Mikor és honnan írt ő?
6. Miről beszél Pál: (a) az első fejezetben? (b) a második fejezetben? (c) a harmadik fejezet első tizenhét versében? (d) a 3:18-4:1 terjedő versekben? (e) a negyedik fejezet megmaradt részében?63. Lecke
1 ÉS 2 THESSALONIKA
Második prédikáló útja alkalmával, Kr.u. 49, vagy 50 körül, Pál megalapította a Thessalonika-i keresztény gyülekezetet. A gyülekezet, már megszületésétől kezdődően meg volt próbálva a vallásos üldözés kemencéjében. Pál három szombatnapon prédikált a zsinagógában „és némelyek azok közül hívének és csatlakozának Pálhoz és Siláshoz; úgyszintén az istenfélő görögök közül nagy sokaság, és az előkelő asszonyok közül nem kevesen. De a zsidók, kik nem hisznek vala, irigységtől felindíttatván, és magok mellé vévén a piaci népségből némely gonosz férfiakat, és csődülést támasztván, felháboríták a várost; és Jáson házát megostromolván, igyekeztek őket kihozni a nép közé. Mikor pedig őket nem találták, Jásont és némely atyafiakat vonszolák a város elöljárói elé, kiáltozva, hogy ezek az országháborítók is megjelentek; kiket Jáson házába fogadott: pedig ezek mindnyájan a császár parancsolatai ellen cselekesznek,
1 THESSALONIKA
317
mivel hogy mást tartanak királynak, Jézust” (Csel. 17:1-10). A következő éjszakán, testvérei segítettek Pálnak és Silásnak, hogy Béreába meneküljenek. Azonban a thessalonikai tanúk gyülekezete meg volt alapítva.
Pál sokat foglalkozott ezen új gyülekezet jó előmenetelével, amely már kezdetektől fogva ily égető próbáknak volt kitéve. A tomboló üldözés, mozgásban tartotta az apostolt, Béreából Athénba menvén. Ő két alkalommal is vissza akart térni Thessalonikába azonban ebben korlátozva volt, a Sátán által tett akadályok által (1 Thess. 2:17,18). Nem tudván tovább várni és aggódván az új megtérők miatt, Pál elküldi Timótheust Thessalonikába, hogy megerősítse és megvigasztalja őket. A fiatal társ visszatér Pálhoz, aki időközben Korinthusban prédikált, míg azon jelentés, amelyet bemutat számára arról, hogy a Thessalonikai gyülekezet hit által, mily módon áll ellen az üldözések szélviharának, mély megnyugvással tölti el Pált (1 Thess. 3:1-7; Csel. 17:14-16; 18:1,5). Az ő állhatatosságuk olyannyira eltölti Isten iránti hálával, hogy Timótheus és Silvánus társaságában, megírja első thessalonikabeliekhez írott levelét. Ő Korinthusból ír, Kr.u. 50 tavasza körül. Ezen levél, Pál első kanonikus levelének van tekintve, és Máté evangéliumának kivételével valószínűleg ez volt a Görög Iratok első írásban feljegyzett könyve.
Ezen Thessalonikabeliekhez írott levél első három fejezetének általános hangneme az események történelmi alapját tükrözik. Az első fejezet dicséri hitüket és megemlíti, hogy ők nagy nehézségek közepette fogadták be az igazság beszédeit, azonban ezen nehéz körülménynek tulajdoníthatóan, nem csak Macedóniában és Akhájában, hanem ezen tartományokon túl is példákká váltak hitben való erősségük miatt. A második fejezetben, Pál elemzi azt, ahogyan prédikált köztük, és ahogyan betöltötte szolgálatát, képmutatás, vagy hízelgő szavak nyoma nélkül, hanem őszinteséggel és szeretettel, anélkül, hogy valami módon terhükre lett volna. A polgártársaik által gerjesztett üldözésekre vonatkozólag, megemlíti számukra a Júdeai helyzetet, ahol a keresztény zsidók hasonlóan szenvednek a többi zsidók részéről. A harmadik fejezet
318
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
Timótheus eltávozásáról, illetve Pál mellé történő visszatéréséről beszél, az apostol megvigasztalásáról és öröméről, amelyet a Timótheus által hozott jó hírek váltottak ki.
A negyedik fejezet egy buzdítással indul a szentségre, illetve a test tisztántartására vonatkozólag, hogy ez egy tisztességes edény lehessen az Úr számára. Ugyanis az Isten hívta el őket szentségre és Ő szülte meg őket szent szelleme által; ha a szentségtől a tisztátalanságra térnek, ők nem egy embert, hanem az Istent vetik meg. Úgy tűnik, hogy egyesek a thessalonikai gyülekezetből hajlamosak voltak, hogy bemocskolják saját munkájukat, mivel Pál figyelmezteti őket: „csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak után lássatok, és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok”. Aztán, ő megnyugtassa őket azok tekintetében, akik elaludtak a halálban. Krisztus eljövetelekor, ezen alvó keresztények fel lesznek támasztva a halából és azon maradék, aki testileg fog élni a földön, egyesítve lesz az uralkodó Királlyal, Jézus Krisztussal.
Az ötödik és egyben utolsó fejezet az időkről és időszakokról beszél, az Úr napjáról, amely tolvaj módjára fog eljönni. Megjegyzendő, hogy az előző fejezetek végén, vagy vége környékén utalás történik Jézus Krisztus eljövetelére. Úgy tűnik, hogy az újonnan megtért thessalonikai keresztények, nagyon érdekeltek és nyugtalanok voltak ezen különleges igazságra nézve. Pál bemutatja, hogy ezen eljövendő nap, a világot hamis békébe és biztonságba szenderülve fogja találni: „mikor ezt mondják: béke és biztonság; akkor hirtelen veszedelem jő reájok, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképpen meg nem menekedhetnek”. Azonban a keresztények a világosság és nappal gyermekei, míg Krisztus eljövetele nem fogja őket, a sötétben jövő tolvajhoz hasonlóan meglepni. Krisztusban élve, ők éberek maradnak és vigyáznak. A levél különböző általános buzdításokkal zárul.
2 THESSALONIKA
Pál második levele a thessalonikabeliekhez, kevés idővel az első után következett. Nyilvánvalóan ő azért látta szükségesnek hogy ilyen rövid időn belül ismét írjon, hogy kiigazítsa őket egy olyan hibából,
2 THESSALONIKA
319
amibe beleestek. Valószínű, hogy néhányan a Thessalonikai gyülekezet tanúi közül, azt tartották fenn, hogy Krisztus eljövetele küszöbön áll, hogy erőteljesen hirdették elméletüket, és hogy tevékenységük zavargásokat idézett elő gyülekezetükben. Nem lehet tudni, hogy mire építették ezek hitüket, de lehetséges, hogy akkor, amikor Pál első levele fel lett olvasva a gyülekezetnek (1 Thess. 5:27), ezen spekulánsok felhasználták Pálnak az Úr eljövetelére tett gyakori hivatkozásait, annak érdekében, hogy súlyt adjanak elméletüknek. Ők nem késlekedtek Pál szavainak félremagyarázásában és abban, hogy olyan jelentést adjanak szavainak, amellyel valójában ezek nem rendelkeztek. Pál nem azt várja, hogy ő az élők közt lesz, az Úr visszatérésének idejében, azonban reménykedik, hogy abban az időben fel lesz ébresztve halottaiból (2 Tim. 4:8). Péter tudta, hogy az Úr második eljövetele nagyon távoli az ő napjaitól (2 Pét. 1:14; 3:3-8). Az apostolok és a Görög Iratok más írói nem bocsátkoztak oktalan időrendi spekulációkba. Pál azért írt második alkalommal Korinthusból, a Thessalonikabelieknek, Kr.u. 50-ben, hogy megállítsa azon irányzatot, amely megjelent az új és lelkes Thessalonika-i gyülekezetben.
Szintén Timótheus és Silvánus voltak társai e levélben (2 Thess. 1:1). Pál megdicséri hitüket és szeretetüket, és értesíti az őket súlytó üldözések ellenére gyakorolt állhatatosságukban és hitükben való örvendezéséről. Ő vigasztalja őket, megemlítvén, hogy Isten meg fog fizetni üldözőiknek, hogy bosszút fog állni azokon, akik nem ismerik, és nem hallgatják az Evangéliumot. Büntetésük az örök megsemmisítés lesz és ez az igazolás napján fog rájuk következni – 1:2-12.
Pál aztán figyelmeztet azon következtetés ellen, miszerint az Úr eljövetele közel van. Ők határozottak kell legyenek erre vonatkozólag és nem szabad hagyniuk magukat becsapni, egy Pálnak tulajdonított állítólagos kinyilatkoztatás, szó vagy levél által. Az Úr napja nem jött el; mielőtt eljönne azon idő, meg kell jelenjen a „bűn embere”, „a veszedelem fia”. Azon
320
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
törvénytelen eljövetel „a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával”. Akik ezen osztályhoz tartoznak, nem kapták meg az igazság szeretetét; ők egy hazugságban hisznek. Pál arra ösztönzi a thessalonikabelieket, hogy legyenek erősek és tartsák magukat azon dolgokhoz, amelyeket tanítottak nekik, az ő bizalomraméltó szava, vagy levele által – 2:1-17.
Végül az apostol bízik abban, hogy a thessalonikai keresztények követni fogják a kapott apostoli tanácsot. Úgy tűnik, az apostol nem gondolta, hogy a gyülekezet az újabb okoskodások (újítások) miatt, egy elesés veszélye által lett volna fenyegetve. Ő meg van győződve, hogy az Úr fogja vezetni szíveiket az Isten szeretetében és Krisztus eljövetelének várásában. Aztán olyan utasításokat rendel, amelyeket a gyülekezet általános rendjének biztosítására kell megtenni. Ők meg kell tagadják a rendetlenekkel való társulást, és úgy kell eljárjanak, mint maga Pál, amikor köztük volt. Habár a köztük végzett szolgálatért, jogában állt volna, hogy élete fenntartása érdekében „egyen kenyerükből”, ő mégis dolgozott, hogy ne legyen terhére senkinek. A szabály az volt, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyék”. Azonban a kapott adatok alapján, ezen szabály nem volt teljes mértékben betöltve: „mert halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek közületek akik semmit nem dolgoznak, hanem nyughatatlankodnak”. Ők csendben kellene dolgozzanak és nem kellene elfáradniuk a jónak tevésében. Ha visszautasítják ezen teokratikus elrendezéshez való alkalmazkodást, akkor a gyülekezet nem kell társalkodjon ezekkel. Ezáltal a rendetlenek meg lesznek szégyenítve, meg lesznek dorgálva és amennyire lehetséges, segítve lesznek (3:1-18). Pál egy saját kezűleg írott üdvözlettel fejezi be levelét.
KÉRDÉSEK:
1. Hogyan volt megalapítva a Thessalonika-i tanúk gyülekezete? 2. Mire mutat Pál, e frissen alapított gyülekezet iránti érdeklődése? Hogyan volt ő megnyugtatva és megvigasztalva? 3. Mikor és honnan írta levelét? Mi emeli ki ezt a levelet? 4. Mit tartalmaz az első három fejezet? 5. Mit tartalmaz: (a) a negyedik fejezet? (b) az ötödik fejezet? 6. Miért és mikor írta meg Pál a Thessalonikabelieknek címzett második levelét? 7. Mire törekszik első fejezetének magyarázataiban? 8. Milyen figyelmeztetéseket közöl a második fejezetben?
9. Foglaljátok össze a harmadik fejezet tartalmát!
1 TIMÓTHEUS
321
64. Lecke
1 ÉS 2 TIMÓTHEUS
Az ihletett írások világosan mutatják, hogy a Timótheusnak írott két levél írója Pál volt. Ha ez nem elegendő ahhoz, hogy hallgatásra bírja a modern idők azon felfuvalkodott kritikusait, akik azt állítják, hogy a levelek nem Pál által voltak írva, és hogy nevének megjelenése mindegyiküknek elején, nem más mint egy hamisítás, akkor tudatjuk, hogy a Görög Iratok kánonjának minden katalógusa és változata tartalmazza a leveleket és ezeket Pálnak tulajdonítja. Az úgynevezett „magas kritikusok” által emelt kifogás az, hogy Pálnak a Cselekedetek könyvében elbeszélt élettörténetében egyetlen hivatkozás sincs ezen levelekre vonatkozólag. A Cselekedeteknek nem az a célja, hogy Pálnak egész élettörténetét elbeszélje, az ő megtérése után. Még a Cselekedetek könyvének befejezése sem arra szolgál, hogy bemutassa Pálapostol életének végét. A Rómából írt levelekben, egy közeli szabadulást lát előre. Más hitelre méltó ókori beszámolók, azt mutatják, hogy Pál szabadon volt engedve Néró által, és folytatta útját az evangélium hirdetőjeként. Léteznek a keresztény korszak első évszázadának olyan régi írásai, amelyek megerősítik, hogy első szabadulása után, Pál végrehajtotta a tervezett spanyolországi utazást. Más régi írások, Pál misszionárius útjának folytatásáról beszélnek Kis Ázsiában, Macedóniában és Görögországban. Végül, az apostol napjaitól nem túl távoli beszámolók, azt mutatják, hogy első bebörtönzése és szabadulása után, ő ismét le volt tartóztatva és el volt ítélve Rómában. Ezen alkalommal ő el volt ítélve és le volt fejezve, Kr.u. 65 vagy 66 körül.
Ezen utolsó utazások alatt írta meg Pál, Timótheushoz írott első levelét. Úgy tűnik, hogy a helyzet nagyon hasonló volt ahhoz, mint ami Titusra vonatkozott (Tit. 1:5). Ebből az következik, hogy Pál és Timótheus együtt voltak Efézusban és aztán Pál Macedónia felé ment, Timótheust Efézusban hagyván, hogy foglalkozzon az Efézus-i gyülekezetre vonatkozó szervezésekkel. Erre vonatkozólag olvassuk az 1 Timótheus 1:3,4-ben: „Amiképpen Macedóniában menetelemkor kértelek téged, hogy maradj Efézusban,
322
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
hogy megmondjad némelyeknek, ne tanítsanak más tudományt”. Ezen szavak egyesek által arra vonatkozó bizonyítéknak vannak tekintve, hogy Pál akkor írt Timótheusnak Efézusba, mikor Macedóniában volt. A levél valamikor a Krisztus utáni 61. és 64. évek között lett írva. A Biblia egyes régi kézirataiban, egy széljegyzet arról tanúskodik, hogy a levél Laodiceából volt írva, azonban úgy tűnik, hogy ez az ötlet egy régi, nem kielégítő bizonyítékokra támaszkodó, hagyományos hitből származik, amely azt vallja, hogy a levél ugyanaz, amelyet a Kolossé 4:16 „Laodicea-i levélnek” nevez.
A fiatal Timótheushoz írott levél, oktatásául szolgált, kötelességei betöltésében. Ő csupán az egészséges tudományt kell tanulja; ő el kell kerülje a haszontalan történeteket és kérdéseket. A törvény jó, amennyiben helyesen van használva; azonban ellent kell álljon azoknak, akiknél hiányzik az ismeret és a törvény tanítóinak tartják magukat. Pál magasztalja Isten kegyességét, és elmeséli saját megtérését, kijelentvén, hogy kegyelemben volt része, mivel tudatlanságból üldözött. Timótheustól az van kérve, hogy egy jó harcot vigyen, és hogy határozottan tartsa magát a hithez, továbbá figyelmezetve van a két hittől elesett felől – 1:1-20.
A második fejezetben Pál az imáról beszél; Jézust Krisztus az Isten és ember közti Közbenjáróként, valamint az engedelmesek Megváltójaként azonosítja; a nők szerénységgel öltözködjenek és törekedjenek jótettek által ékesíteni magukat; ők nem szabad bitorolják a férfi tekintélyét, hanem csendességben tanuljanak, és nem szabad megengedni, hogy tanítsanak a gyülekezetben vagy templomban. Ez a teokratikus rend: Ádám teremtetett elsőnek, ezt követően lett teremtve az asszony; nem Ádám lett megcsalva, hanem az asszony. Az Isten „asszonya” által szült fiún keresztül fog jönni a megmentés. A harmadik fejezet majdnem teljes egészében a csoport felvigyázói ás szolgái kötelességeinek van szentelve, valamint a feleségek és ezek gyerekeinek magatartásának. Egy csoportszolga komoly, tanításra alkalmas, vendégszerető, türelmes kell legyen és nem szabad fösvény, fukar sem veszekedős legyen. Továbbá ő erős kell legyen a hitben,
1 TIMÓTHEUS
323
nem olyan aki nemrég tért meg, ő képes kell legyen arra, hogy hiba nélkül végezze kötelességét.
Pál figyelmeztet, hogy egyesek el fognak szakadni a hittől és meg fogják engedni, hogy fel legyenek használva a démonok által, és képmutatóan hazudni fognak és elváltoztatják az igazságot. Ahelyett, hogy időt és energiát vesztene ezen bajkeverőkkel való perlekedésben, Timótheus felszentelődését kell betöltse, nem szabad eltávolodjon Isten tanításainak igazságaitól és komolyan kell dolgozzon. Ő nem kell megengedje, hogy valaki leértékelje fiatalsága miatt, hanem egy példa kell legyen a hűségesek számára (4:1-16). Pál kioktatja Timótheust a feddések és tanácsok módjáról, valamint az özvegyekre vonatkozó dolgokra vonatkozólag. Nem szabad elfogadnia a vének elleni egyetlen vádat sem, ha ez nem két, vagy három tanú jelenlétében történik. Azok akik vétkeznek, mindenki előtt kell megfeddve legyenek, hogy mindenki megigazuljon. Kötelességeinek betöltésében ő nem kell részrehajlást mutasson, és nem szabad elhamarkodottnak lennie a teokratikus kinevezések végrehajtásában, és így ne legyen részes az elhamarkodottan kinevezetett bűnének – 5:1-25.
Miután néhány megjegyzést tesz a szolgák, vagy rabszolgák kötelességeire nézve, Pál a törvénytelen tanítókról beszél, valamint ezeknek, jelentéktelen kérdések és szavak felőli haszontalan vitáiról. Timótheus el kell távolodjon ezektől. Nagy nyereség az Istenfélelem megelégedéssel, mivel nem hoztunk semmit a világra és nem is tudunk semmit elvinni belőle, meg kell elégedjünk az élethez szükséges dolgokkal. A gazdagságok szülik a csábító bűnöket, míg a pénz szerelme minden rossznak gyökere; akik efféle dolgok miatt távolodnak el, nagy fájdalmakban lesz részük. Azonban Isten embere, mint Timótheus, a kegyességet kell keresse és egy jó bizonyságot kell mutasson sok hallgató előtt. Ezt, az Úr, Jézus Krisztus eljöveteléig kell tennie, Aki Jehova Isten „világos képe”, „királyok Királya és az uraknak Ura, kié egyedül a hallhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik; a kit az emberek közül senki nem látott; a kinek tisztesség és örökké való hatalom”. Ekképpen cselekedve, Isten embere jó dolgokban fog gazdagodni – 6:1-2.
324
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
2 TIMÓTHEUS
Amint mondják, Kr.u. 64-ben, Néró felgyújtotta Rómát, majd a keresztényeket vádolta a tragédiával. A keresztények erőszakos üldözése következett. Ők lettek az bűnbakok. Vadállatok elé lettek vetve az amfiteátrumokban; élő fáklyákként voltak elégetve, hogy világítsanak a birodalmi kertekben és a Vatikán cirkuszban megrendezett éjszakai játékok alkalmával. Az általános hiedelem szerint, ez volt helyzetük, akkor, amidőn Pál le volt tartóztatva és Rómába volt hurcolva egy második perre. Ez Kr.u. 65 vagy 66 körül történt. Pál, Rómából megírta második levelét Timótheushoz. Kanonikus levelei közül ez volt az utolsó. Az első Római bebörtönzésekor, Pál rendelkezett bizonyos nemű mozgási szabadsággal és könnyen el lehetett jutni hozzá. Második alkalommal a helyzet nagyon különböző volt. Úgy tűnik, hogy láncokban volt és oly szigorúan volt őrizve, amennyiben csak nagy nehézséggel lehettet hozzá jutni; mialatt első alkalommal Pál előrelátta felmentését és kiszabadulását, most földi útjának befejezésére várt. Egy gonosztevőnek, a gyilkosok legrosszabb fajtájának volt tekintve (2 Tim. 1:8, 16-18; 2:9; 4:6-8,18). Ezen kemény bánásmód, Nérónak a keresztényekkel szembeni magatartásváltozását mutatta. Úgy hiszik, hogy Pál mártírhalála Kr.u. 66 körül történt Rómában. A Timótheushoz írott második levél valószínűleg a 65-ös vagy 66-os év tele előtt lett írva.
Pál arra buzdítja Timótheust, hogy maradjon erős a hitben, és hogy ne szégyenkezzen az Evangélium, vagy Pál rab volta miatt. Isten nem a félelem, hanem az erő és szeretet szellemét adta és egy józan elmét. Krisztus eltörölte a halált és világossá tette az életet és halhatatlanságot, míg Pál azért szenvedett, mert hirdette ezen dolgokat (1:1-18). Pál arra kérte Timótheust, hogy adja át másoknak azon dolgokat, amelyeket tanított neki, hogy ezek is taníthassanak másokat, akik keresik az igazságot. Krisztus jó harcosaként el kellett tűrje az ellenkezést, és nem szabad beleavatkozzon ezen élet dolgaiba. Pál a következő szavakat intézi Timótheushoz: „Igyekezzél,
2 TIMÓTHEUS
325
hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly munkás, a ki szégyent nem vall, a ki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét. A szentségtelen üres lármákat pedig kerüld, mert mind nagyobb istentelenségre növekednek”. Szelídséggel oktass! – 2:1-26.
Ő figyelmeztet az utolsó napokra nézve. Ezek veszélyes idők lesznek; az emberek vadállatokhoz hasonlóak lesznek; látszólagos lesz minden kegyesség. Mivel a bűnös emberek egyre gonoszabbá válnak, Pál azt kéri Timótheustól, hogy a gyerekkorától fogva ismert Írások szerint járjon. Miért? Mivel: „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, és nevelésre, az igaz dolgok cselekvésében; hogy Isten embere teljesen és tökéletesen fel legyen készülve minden jó munkára” (3:1-17; Weymouth). Pál ezt kéri: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, és alkalmatlan időben”. El fog jönni az idő, mikor az emberek nem fogják elviselni az egészséges tanítást, és olyan tanítókat tesznek kik tanításaik által hízelegnek füleiknek. Azonban Timótheusnak, a nehézségek ellenére igazolnia kell szolgálatát. Aztán Pál azt mondja, hogy készen áll a halálnak való átadásra; ő bízik abban, hogy jó harcot vívott és hogy eljövetelekor az Úr, a halálból őt, a többi hűségesekkel együtt, fel fogja támasztani egy szellemi életre. Befejezésül, Pál azt kéri Timótheustól, hogy jöjjön hozzá még a tél beállta előtt, és értesíti, hogy csak Lukács maradt vele. Azt kéri, hogy Timótheus vegye el a Troásban hagyott pergameneket. Megemlíti ércműves Sándort, azt mondván róla, hogy ez sok rosszat tett neki. Örvendezik! Ugyanis mialatt mindenki elhagyta, az Úr Isten vele van, ugyanakkor még egyszer kifejezi abban való hitét, hogy Jehova Isten meg fogja őrizni a mennyei Királyság számára – 4:1-22.
KÉRDÉSEK:
1. Ki írta a Timótheusnak szóló leveleket? Hogyan lehet visszautasítni a „magas kritika” ellenkező véleményét? 2. A régi írások szerint, mi történt Pállal első Római bebörtönzése után? 3. Valószínűleg mikor és honnan írta Pál, Timótheushoz szóló első levelét? 4. Mit tartalmaznak: (a) az elsőtől harmadikig terjedő fejezetek? (b) a négytől hatig terjedő fejezetek? 5. Mikor írta Pál a „2 Timótheust”? Milyen körülmények közt volt Pál, és mi volt azon idők történelmi háttere?
6. Mit tartalmaz: (a) az első két rész? (b) a harmadik és negyedik rész?
326
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
65. Lecke
TITUS ÉS FILEMON
A Pál és Titus közti viszony nagyon hasonlított, a Pál és Timótheus között létező viszonyhoz. Pál mindkét társának az volt a kötelessége a szervezetben, hogy biztosítsák az új keresztény gyülekezetek Teokratikus rendjét. Titus nincs megemlítve a Cselekedetek könyvében, azonban neve gyakran megjelenik Pál leveleiben. Ezen hivatkozásokból, az tűni ki, hogy szülei pogányok voltak, és feltételezhető, hogy a Pált és Barnabást elkísérő küldöttség egy tagja volt, amely elkísérte őket Antiókhiából Jeruzsálembe, azon összejövetelre, amely a pogányokból lett keresztények körülmetélésével valamint a rájuk vonatkozó más törvényekkel kapcsolatban volt megtartva (Csel. 15:2; Gal. 2:1-3). Az a tény, hogy Pál: „hit szerint való igaz fiamnak” (Tit. 1:4) nevezve hivatkozik rá, annak hivésére késztethet bennünket, hogy Titus Pál prédikálása útján lett kereszténnyé. Úgy hiszik, hogy Timótheushoz hasonlóan, Titus is fiatal volt, Pál apostollal való szolgálatának idején. A Kr.u. 49 körül történő Jeruzsálemi utazás után néhány évig nem hallunk Titusról, és a Kr.u. 55 környékén, a korinthusi gyülekezethez írt második levélben találkozunk vele újra. Itt be van mutatva, hogy miként volt szoros együttműködésben Pállal, a korinthusi gyülekezet gondjának megoldásában és úgy tűnik, hogy ő volt az, aki elvitte Pál második levelét a korinthusiaknak (2 Kor. 2:13; 7:6,13; 8:6,16-24; 12:18). Aztán Titus eltűnik a szintérről, hogy alig Pál első római bebörtönzésének véget érése után ismét felbukkanjon.
Pál és Titus, valószínűleg Pál kiszabadulása után mentek Krétában. Mint ahogy az, Pál későbbi leveléből kitűnik, Titus a gyülekezetekben maradt a szervezési munkálatok miatt: „A véget hagytalak téged Krétában, hogy a hátramaradt dolgokat hozd rendbe, és rendelj városonként presbitereket, amiképpen én néked meghagytam” (Tit. 1:5). Nincs meghatározva azon idő,
TITUS
327
mikor hajtotta ő végre ezt a krétai utazást, amelynek során, Pál apostol életének utolsó éveiben, Római szabadulása után, levelet írt ottmaradt társának. Lehetséges, hogy azon időben már megtette a régen tervezett spanyolországi utazást. Általában azt feltételezik, hogy ezen levél Efézusból volt írva a Kr.u. 61 és 64 közti időszakban.
A Titushoz írt levél utasításokat tartalmaz a fiatal szolga segítségére, a téves dolgok kijavításában, valamint a „vének” minden városban való kinevezésében (nevezzetek „presbitereket” Jakab Király Változat): ők, Isten szolgáiként kifogástalanok kell legyenek, egyetlen asszonnyal kell házasok legyenek és az igazság tekintetében jól oktatott gyermekekkel kell rendelkezzenek. A kinevezett nem kell sem makacs, sem haragos, sem olyan legyen, aki nem tudja irányítani szellemét; nem szabad részeges vagy rút nyerészkedő legyen. Vendégszeretetet, szeretetet, komolyságot, igazságosságot, szentséget és mértékletességet kell mutasson. A felvigyázónak, mindenek előtt tartania kell a tanult igazságokat, és képes kel legyen ezek használatára a meggyőző buzdításban és prédikálásban. Ez a tulajdonság különösen fontos volt Krétában, mivel a lakók híresek voltak arról, ahogy hazudtak. Míg a becstelen dicséretek nem tesznek mást, mint még inkább a hazugság útjára taszítanak. Ezen hazug szájak, hallgatásra kellett legyenek bírva az Evangélium igazságaiban jól megerősödött felvigyázó meggyőző érvelései által, hogy elkerülhető legyen egész családoknak a hittől való eltérése. A krétaiak hazug ajkai azt mondták, hogy ismerik Istent, azonban szörnyű tetteik tagadták ezt – 1:1-16.
Miután értesül arról amit a többiektől kell kérjen, maga Titus is utasításokat kap, arra vonatkozólag, hogy miként viselkedjen és hogyan buzdítsa a többieket. Arra kell buzdítsa az időseket, hogy legyenek komolyak, hitben erősek, türelmesek és szeretők. Az így viselkedő idős asszonyok képesek lesznek útbaigazítani a fiatalokat, hogy legyenek becsületesek és engedelmesek. A fiatalok is komolyak kell legyenek. Azonban Titus nem kellett csupán ezen dolgok hirdetésére korlátozódjon: ő neki is ezen igazságok szerint kellett éljen. Pál a következőket írja:
328
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
„mindenben önmagad adván példaképül a jó cselekedetekben; a tudományban romlatlanságot, méltóságot mutatván, egészséges, feddhetetlen beszédet; hogy az ellenfél megszégyenüljön, semmi gonoszt sem tudván rólatok mondani”. Titusnak megparancsoltatik, ösztönözze a szolgákat, hogy vessék alá magukat uruknak. Miért ezen magatartásban való komolyságra történő ösztönzés? Ez nem egy tökéletes „személyiség” kialakítására történő hiábavaló kísérlet, sokkal inkább az igazság cselekvésére tett egy igazságos határozat, annak érdekében, hogy Jehova neve és Igéje ne gyaláztassanak. Isten Igéje azt tanítsa, hogy a keresztény le kell mondjon a bűnökről és a világi kísértésekről, tejes erőből arra törekedve, hogy egy tisztességes életet vigyenek a jelenlegi gonosz világban. Előre kell tekintsen Jézus megjelenésére, megemlékezvén arról, hogy Ő váltotta meg őket a bűnből és tisztította meg őket, hogy jó munkákban buzgólkodókká tegye őket. Titus fel volt hatalmazva, hogy ezen dologra késztessen – 2:1-15.
Az utolsó fejezet ugyanazon hangnemben folytatja. Követni kell a teokratikus rendet; akik nagyobb felelősségű állásokban vannak helyezve, meg kell legyenek hallgatva, hogy az egységes munka jó szívvel legyen teljesítve. A szidalmazás helyet kell adjon a jóságnak és szelídségnek. Mindenkinek emlékeznie kell arra, hogy valamikor bűnben élt és hogy azon tisztátalanságai, nem valamely személyes igazságos cselekedeteinek érdemei által lettek eltörölve, hanem „az újjászületésnek fürdője és a szent lélek megújítása által”, amelyet Jehova Isten bőségesen árasztott Krisztuson keresztül (3:5,6, Am. Stan. Ver.) Mindenki kegyelem, és nem tettek által kapja a megigazulást. Titus ki kellett nyilvánítsa ezen jó és hasznos dolgokat; ellenkezés nélkül kellett elfogadnia az intelmeket, és tanulnia kellett, hogy oktatni tudhasson, hogy az eredmény egy jó és hasznos szolgálat legyen. A balgatag kérdéseket, vitatkozásokat és a törvény feletti civakodásokat el kell kerülni, míg azok, akik állhatatosan kiállnak mellettük, a második feddés után el kell legyenek távolítva – 3:1-11.
Az utolsó négy vers (12-15), az üdvözletek mellett, azt mutatja, hogy Pál Nikápolyban kívánta tölteni a telet. Úgy tűnik, hogy az utolsó versek, azt mutatják, hogy ez a Nikápolynak nevezett különleges város, Görögország nyugati partvidékén volt található. Titus oda kellett jöjjön Pálhoz, és úgy tűnik,
FILEMON
329
hogy végre hajtotta az utazást, amint az el volt tervezve, aztán Dalmáciába ment (2 Tim. 4:10). A legrégibb adatok arra utalnak, hogy Pál Nikápolyban volt másodjára letartóztatva, Kr.u. 65-ben, Rómába lévén hurcolva, ahol lefejezték a Kr.u. 65. vagy 66. év körül.
FILEMON
Mialatt Pál első alkalommal volt rabként Rómában, négy kanonikus levelei írt. Ezeknek egyike az volt, amely főleg Filemonnak volt címezve, habár első két verse, két másik személyt is megemlítenek, valamint a Filemon házában összejövő gyülekezetet is. Valószínűleg Pál kétéves római rabságának (Kr.u. 59-61) vége körül lett írva és Tikhikusra valamint Onésimusra lett bízva, akik valószínűleg Efézusban hagyták az Efézusbelieknek írott levelet, aztán Kolosséba mentek, hogy átadják a levelet a Kolossébelieknek, valamint ezen rövid levelet Filemonnak. Filemon Kolosséban lakott. Általában úgy gondolják, hogy a tizenkilencedik vers, azon tényt mutatja, hogy Filemon, Pál prédikáló tevékenységének tulajdoníthatóan vált kereszténnyé – lásd Kolossé 4:7-9,17; Filemon 2,10-12.
A megszokott üdvözlések után, valamint Filemonnak, a keresztényekkel szemben megnyilvánuló szeretete iránti értékelő kifejezést követően, Pál elérkezik a levelének fő céljához (1-7). Onésimus, egy szolga, valamely okból megszökött Filemontól, az ő urától. A szökevény elért Rómába és lehetősége nyílt arra, hogy találkozzon Pállal a börtönben; idővel ő hitt azon Evangéliumban, amelyet Pál prédikált neki. Ezért Pál a következőket írja Filemonnak: „kérlek téged az én fiamért, a kit fogságomban szültem, Onésimusért” (10. vers, Am. Stan. Ver.). Onésimus tele volt buzgalommal, és úgy tűnik, hogy jelentős szolgálata volt Pál Rómabeli Evangéliumhirdetésében, azonban Pál azért küldte haza urához, Filemonhoz, hogy a megszökése által tett hiba, meg lehessen oldva Filemon jóindulata és nagylelkűsége által. Az apostol azt mondja Filemonnak, hogy fogadja be Onésimust, nem szolgaként, hanem atyafiként. És ha valami módon vétett ellened,
330
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
vagy más ellen, mondja Pál, ródd fel nekem. Mivel, Pál hirdette Filemon részére az Evangélium dicsőséges fényét, könnyedén meg lehet érteni, hogy Filemon sokkal tartozott az apostolnak. Pál bízik abban, hogy a nagylelkű kolossébeli meg fogja tenni a tőle kért dolgokat, sőt még többet is. Befejezésül, Pál azon reménységét fejezi ki, hogy hamarosan meglátogathatja Filemont, és hogy vele marad egy ideig, míg Pál római társainak üdvözletei, át vannak adva az apostol által Filemonnak és a többieknek.
KÉRDÉSEK:
1. Milyen, Titusra vonatkozó adatokat lehet összegyűjteni Pál leveleiből? 2. Valószínűleg mikor és milyen körülmények között maradt Titus a szolgálat végett Krétában? 3. Valószínűleg mikor és honnan írt Pál Titusnak? 4. Milyen erényeket kellet keressen Titus azokban, akiket kinevezett? 5. Milyen buzdításokat kell tegyen Titus és miért? 6. Minek a felidézésére van intve mindenki, az irgalomra és jó cselekedetekre vonatkozólag? 7. Mit kell elkerüljön Titus? 8. Melyik volt az a hely, ahol Pál Titussal kíván találkozni, és mi történt ezt követően? 9. Milyen körülmények között volt megírva és elküldve a Filemonhoz írott levél?
10. Mi a levél lényege?66. Lecke
ZSIDÓK
Ki írta, a zsidóknak szóló levelet? Ez egy olyan kérdés, amely egyetlen vitát sem váltott ki. Jelenleg egyetlen olyan lényeges bizonyíték sem létezik, amely Pálon kívül valaki mást tételezne írójaként. A régi idők, Görög és Ázsiai keresztényei egyetértenek ezen levél Pál apostolnak való tulajdonításában. Az írás idejének körülményei, ráillenek Pálra. A kifejezések, a képletes nyelvezet valamint a levél által használt utalások, hasonlóak Pál többi levelében használtakkal. Például, ő Olaszországban volt (Zsid. 13:24), ott be volt börtönözve (Zsid. 10:34), szoros kapcsolatban állt Timótheussal és hatalmában állt azt mondani, hogy vele utazott volna, amennyiben az események megengedték volna ezt (Zsid. 13:23). Nemrég, 1931-ben, felfedezésre került egy másik bizonyíték, amely meghatározza, hogy Pál írta a zsidóknak szóló levelet. Abban az évben lett nyilvánosságra hozva egyes papiruszkéziratok felfedezése. Ezeknek egyike, amely ma a 2-es számú Chester Beatty Papirus (P46) néven ismert,
ZSIDÓK
331
kevéssel a Krisztus utáni 200 év után lévén írva, Pál levelei egy kódexének nyolcvanhat oldalát tartalmazza. Pál leveleinek ezen régi gyűjteményében, a legelső a Rómabeliekhez írott levél, míg a második a zsidókhoz írott levél; ezt Pál másik nyolc levele követi. Ez azt jelenti, hogy az első keresztények elismerték Pált a zsidókhoz írt levél írójaként; Pál leveleinek kódexébe vagy könyvébe ők, a többi közt a zsidókhoz írt levelet is belefoglalták.
Ami a tanítást illeti, a levél Pálra jellemző, míg az eredeti stílusától történő bármely eltérés a zsidó olvasók iránti megfontoltságnak tulajdonítható. Más levelekben, Pál ismételt módon hangsúlyozza a hit valamit kegyelem által történő, és nem a törvény cselekedetei általi megmentést. Ő ugyanakkor tiszteletet mutat a törvény iránt. Ő megérti miért lett adva, valamint, hogy ez egy útmutató volt, az Izráelitáknak Krisztushoz való vezetése érdekében. Mikor Krisztus eljön, a törvény befejezést nyer, mivel rendeltetése be lett töltve és ő maga is be van töltve Krisztus által. Mindezen tanítás, Pál elismert leveleibe van belefoglalva. A zsidókhoz írt levél szerzője a dolgok ugyanazon tiszta megértését mutatja. A zsidó keresztényekhez intézett ezen levélben, ő értelmesen elmélkedik, egy szigorúan zsidó nézőpontból. Ő bemutatja, hogy a törvény, a parancsolatok és az áldozatok milyen módon árnyékolták elő Krisztust és munkáját, és hogy ezen dolgok hogyan voltak előképes értelmükben betöltve és végrehajtva Krisztus által, valamint, hogy miképpen lettek, helyettesítve sokkal dicsőségesebb ellenjelképek által, amelyek több irgalmat és hasznot hoztak a hűséges zsidók részére. Azon végkövetkeztetések, amelyekre Pál jut, megegyeznek azokkal, amelyeket a nemzetekhez és vegyes gyülekezetekhez írt leveleiben mutatott be, azonban e végkövetkeztetéseknek érvei különösen a zsidó tanítványokhoz szólnak. Ő, a zsidókat, egy számukra közismert területre hozza, míg az őszinte zsidóknak semmi akadály nem lenne abban, hogy kövessék gondolkodásmódját, és egy tiszta lelkiismerettel a törvénytisztelettől áttérjenek a Krisztusba vetett hitre.
Miért írt Pál, a „pogányok apostola” egy levelet a Palesztinai keresztény zsidók gyülekezetének? Ő állandó jelleggel érdeklődött honfitársai iránt,
332
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
amint ezt a júdeai szegény zsidó keresztényeknek szánt segélyei is bizonyítják (Csel. 11:29,30; Róma 15:26-28; 1 Kor. 16:1-4; 2 Kor. 8:1-4; 9:1-15). Azonban valószínű, hogy midőn ezen levelet írta, sokkal pontosabb és erőteljesebb okai voltak. Egész Palesztina és környékének zsidó keresztényei, főleg a Jeruzsálemben lakozók, ahol a templom is volt, ki voltak téve azon zsidók üldözésének, akik tiszteletben tartották a törvényt és ennek rendeléseit, amelyek már értelmetlen szertartásokká váltak. A nyomás és a nyers üldözés arra törekedett, hogy a zsidó keresztényeket a júdaizmusra térítse; Pál erőteljes levele segítette őket, egy ehhez hasonló hitehagyás elkerülésére (Zsid. 2:1; 4:1,11; 6:6; 10:23-26). A bemutatott igazságok meg fogják erősíteni a kereszténnyé vált zsidók hitét. Ezek még többet tesznek: ezek oly csalhatatlan érveket fognak helyezni ajkaikra, amelyek által győzedelmeskedni tudjanak üldözőik felett, és amelyek segítségével meggyőzhessék és megtéríthessék azon őszinte zsidókat, akik Isten igazságát keresik. Ezen érvek, majd arra képesítették őket, hogy az érdeklődő zsidókat egy családias területre vezessék, a törvényszövetség céljai, valamint ennek beteljesülése teljes megértésére hozván őket, bevezetvén őket az újszövetség áldásaiba. Pál levele egy idejében jött táplálék volt az azon területen lakó, és abban az időben élő keresztény zsidók részére. Ez jó munkára készítette fel őket a Királyság szolgálatában.
Mikor lett írva a zsidóknak szóló levél? Minden bizonnyal a Templomnak Kr.u. 70-ben való lerombolása előtt, mivel a templomi szolgálat úgy van bemutatva, mint amely továbbra is be van töltve (8:4; 9:25; 10:11; 13:10). Írásának ideje még jobban meghatározható, ha visszaemlékezünk, hogy Pál által lett alkotva. Ő Kr.u. 59-től 61-ig Rómában volt bebörtönözve. A levél Olaszországból lett írva egy olyan személy által, aki be volt börtönözve, vagy aki újabban börtönben volt (10:34; 13:24). Timótheus éppen „kiszabadult” vagy egy másik, eredeti görögből készített elfogadható fordítás szerint „el lett küldve” (13:23; Diaglott). Pál, első Római bebörtönzésének vége körül, írt Filemonnak, a Kolossébelieknek, az Efézusbelieknek valamint a Filippibelieknek. Timótheus akkor vele volt, azonban abban az időben
ZSIDÓK
333
Pál el akarta őt küldeni a Filippibeliekhez (Fili. 2:19). Valószínű, hogy akkor Timótheus „el volt küldve” Filippibe. Mindezek azt igazolják, hogy Pál, bebörtönzésének vége környékén, vagy kevéssel kiszabadulása után írt a zsidóknak. Mivel nem említi meg azon reményét, hogy hamarosan kiszabadul, amint azt a többi, börtönből írt leveleiben teszi, sokan arra következtetnek, hogy ő már szabadon volt engedve, azonban még Olaszországban volt. Az írás idejét valószínűsítéssel a Krisztus utáni 61. évre lehet leszögezni. Akárcsak Pál más levelei, nagy valószínűséggel a zsidókhoz írt levél is a görög koiné nyelven lett írva, amely általában jól megértett nyelv volt a zsidók körében. A levél tartalmának egy rövid összefoglalója következik.
Különböző időkben és különböző utakon, Isten a múltba prófétákon keresztül beszélt Izráel atyáival, azonban ezen napokban Isten, az Ő Fia, Jézus Krisztus által szólott Izráelhez. Ezen Fiú, Isten tökéletes visszatükrözésében, minden dolgok örökösévé tétetett, utódait megtisztította a bűntől és most Jehova jobbján ül, jóval az angyalok fölé magasztalva (1:1-14). Azért, Istennek, ezen szeretett Fia által mondott szavait annál inkább meg kell hallgatni és észben tartani. Ezen Fiú, alacsonyabbá tétetett az angyaloknál és elszenvedte a halált, minden engedelmes emberért. Halála által, Jézus Krisztus szert tett azon jogra, hogy megsemmisíthesse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az Ördögöt. Ő, most egy kegyelmes Főpap, aki képes engesztelést tenni a nép bűneiért (2:1-18). Krisztus és hivatása sokkal dicsőségesebb, mint Mózes és az ő szolgálata. E Főpap hangja meg kell legyen hallgatva. Akik visszautasították a Mózes által adott utasítások meghallgatását, meghaltak a pusztában; hűtlenségük miatt nem tudtak bemenni Jehova nyugalmába. Akik Krisztussal részesek lettek, meg kell erősödjenek a kemény próbák kiállása által; a megígért nyugalomba való bemenetelük érdekében, a keresztények erősek kell maradjanak a hitben és engedelmességben. Mindannyijuk figyelmesen kell járjon, mivel Isten Igéje képes a gondolatok, valamint az elme és a szív szándékainak megítélésére; Isten szemei előtt minden fel van fedve. Azonban Jézus Krisztus
334
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
egy irgalmas Főpap és megkegyelmez a szolgáknak a szükség idején – 3:1-4:16.
Jézus Krisztus egy megértő Főpap, mivel Ő maga is hús testté tétetett és egy szigorú feddhetetlenségi próbának lett alávetve, Sátán és ügynökei által. Az általa elszenvedett dolgokból Ő megtanulta az engedelmességet; a legfájdalmasabb megpróbáltatások is tökéletesnek találták a feddhetetlenségben. Aztán, Ő minden engedelmes ember megmentésének szerzőjévé tétetik, és Ő maga Isten által neveztetik „Melkisédek rendje szerint való főpapnak” (5:1-14). Tehát a tökéletesség és megmentés nem a halott cselekedetek által jönnek, hanem ezen irgalmas Főpap közbenjárása által. Ha valaki azt követően, hogy meg lett világosítva és részese lett a szent szellemnek, elesik, lehetetlen, hogy megtérés által ismét megnyerje a mennyei ajándékot. Ezért, Pál azt kéri a zsidóktól, hogy maradjanak erősek a hitben, megértvén, hogy az eléjük helyezett reménység biztos, mivel Isten esküje által van biztosítva. Ez olyan kell legyen akár egy horgony, és meg kell akadályozza eltávolodásukat – 6:1-20.
Aztán, Pál bemutatja a Melkisédek rendje szerinti papságnak, a lévita papsággal szembeni felsőbbrendűségét. Lévi, aki tízedet kapott, tízedet fizetett Melkisédeknek, mivel még Ábrahám ágyékában volt, mikor a pátriárka már tízedet fizetett a pap és király Melkisédeknek. A tökéletesség nem jöhetett a lévita papság által, és ezért volt szükséges a papságban történő egy változásra, amelyhez ugyanakkor szükség volt a törvény megváltoztatására is. A lévita papok állandó jelleggel mutattak be bűnért való áldozatot, és végül ők maguk is meghaltak; a nagy Főpap, Jézus Krisztus egyetlen áldozatot mutatott be, amely mindenkorra megtisztít és Ő maga örökké él (7:1-28). Krisztus egy újszövetséget közvetített, egy jobb szövetséget, amely által, Isten törvényei az elmékbe helyeztettek és a szívekre lettek írva (8:1-13). A törvényszövetség alatti áldozatok jelképesek voltak. A lévita főpapok egy évben egyszer menetek be a Szövetségsátor és a Templom Szentek Szentélyébe, és engesztelésül ajánlották a tulkok és kosok vérét; Jézus Krisztus csak egyszer ment be, Jehova jelenléte Szentek Szentélyébe, felajánlván saját vérét az engedelmes emberiség bűneinek engesztelése gyanánt – 9:1-28.
ZSIDÓK
335
A tizedik fejezetben be van mutatva, hogy a törvény rendelkezése szerinti áldozatok, valójában nem törölték el a bűnöket, hanem csupán egy eljövendő jobb áldozatnak előárnyékai voltak. Ezek Jézusra mutattak! Ő egy tökéletes testben jött el, amelyet felajánlott Istennek, betöltötte és véget vetett a törvénynek és egy újszövetséget létesített. Ezen elrendezés alatt, Ő egyetlen áldozatot mutatott be; ezt nem volt szükséges megismételni, mint a régi törvényszövetség áldozatait; ez elegendő volt, hogy mindörökre eltörölje a bűnöket. Pál még egyszer buzdítja a zsidókat, hogy legyenek egységesek és maradjanak erősek. Miért? Mivel, ha azt követően, hogy részeseivé válnak ezen egyedüli áldozat előnyeinek, szándékosan vétkeznek, nem marad egyetlen eljövendő más áldozat sem bűneikért. Egy szörnyű büntetés fogja sújtani azokat, akik meghátrálnak. A zsidó keresztényeknek el van mondva, hogy a múltban szigorú megpróbáltatások között is megőrizték hitüket, tehát most is meg tudják tenni ezt.
A következő fejezetben, Pál megerősíti őket a hit egy meghatározása által, valamint a hit múltbeli példáinak felsorolása által, akik a legnyersebb megpróbáltatások ellenére őrizték meg hitüket (11:1-40). A hűséges tanúbizonyságok ily nagy fellegével, akik azt igazolják, hogy a próbák ellenére meg lehet őrizni a feddhetetlenséget, a keresztények bátorsággal kell rendelkezzenek és az üldözések ellenére hittel kell előhaladjanak. Fejedelmük és Hadvezérük, Jézus Krisztus, türelemmel és sikerrel haladt előre, mindent elviselve. A fegyelmezés nem szabad leértékelve legyen; amennyiben tiszteletben van tartva ez, javukra fog lenni. Lábaitokkal egyenes utakon járjatok; őrizkedjetek a keserűség bármely gyökere ellen. Emlékeztek, milyen félelmetes volt a törvényszövetség Sinai hegynél történt felavatása, mikor a hegy lángokban volt, füstölgött, míg a menydörgések zengtek és a villámok világítottak? Még nagyobb kell legyen az attól való félelem, hogy nem tetszünk Istennek ezen újszövetségben: a keresztény gyülekezet közel van a Sion hegyéhez, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez, és a mindenek bírájához Jehova Istenhez és az újszövetség közbenjárójához, Jézus Krisztushoz – 12:1-29.
A „Zsidók” tizenharmadik és utolsó fejezete, különböző buzdításoknak van szentelve, amelyek közül fontosabb, hogy
336
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
„vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, az-az az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét”.
KÉRDÉSEK:
1. Ki írta a zsidókhoz írt levelet? Miért adjátok ezt a választ? 2. Miért írt Pál a zsidóknak? 3. Mikor írt nekik? Milyen bizonyítékokra alapozzátok válaszotokat?
4. Hogyan foglalnátok össze: (a) az elsőtől negyedikig terjedő fejezeteket? (b) az ötödik és hatodik fejezetek tartalmát? (c) a hatodiktól a kilencedikig terjedő fejezeteket? (d) a tizedik fejezet tartalmát? (e) a tizenegyedik és tizenkettedik fejezeteket? (f) a tizenharmadik fejezet tartalmát?67. Lecke
JAKAB
„Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája, az elszórtan lévő tizenkét nemzetségnek: üdvözlet.” Így kezdődik Jakab levele. Melyik Jakab? A Görög Iratokban, Jézusnak legalább négy vagy öt tanítványa szerepel ugyanezzel a névvel. Közülük kettő apostol volt; azonban, mivel a levél írója egyszerűen Isten és Jézus Krisztus szolgájaként, és nem apostolként azonosítja magát, ez a két Jakab általában ki van zárva. A megmaradt egyedüli fontosabb Jakab, Jézus testvére (Máté 13:55; Márk 6:3; Gal. 1:19). Mialatt Jézus a földön prédikált, fiatalabb vérszerinti testvérei nem hittek benne; azonban kevéssel feltámadása után hinni kezdtek (János 7:5; Csel. 1:14). Testvére, Jakab megtérhetett volna a feltámadt Jézus egy megjelenése által (1 Kor. 15:7). Úgy tűnik, hogy Jakabra már korán rábízatott a Jeruzsálemi gyülekezet felelőssége, míg különböző alkalmakkal ő elnökölt a templom Jeruzsálemben tartott gyűlésein, és ő jelentette ki ezeknek határozatait (Csel. 12:17; 15:13-23; 21:18). Jakab írhatta az ő általa vezetett gyűlés határozatait, amelyeket Pál és Silás továbbadtak (Csel. 15:23-29; 16:4). Nagyon valószínű, hogy ő írta meg és küldte el Jeruzsálemből „Jakab általános levelét”, hogy ez mindenütt forgalomban legyen a keresztények között.
Amennyiben a levél, Jézus testvére, Jakab által lett írva, ez legkésőbb Kr.u. 62-ben volt továbbítva. Ez volt azon év, amelyben meghalt Festus, Júdea tiszttartója. A század történelme
JAKAB
337
azt mondja, hogy utódja, Albinus megérkezte előtt volt egy zsidó felkelés, amelynek ideje alatt a főpap összehívta a Szanhedrint és elébe hozta Jakabot, Jézus testvérét. A főpap hamis vádakkal szervezett összeesküvést Jakab ellen, következésképpen az Úr testvére kövezés általi halálra lett ítélve. Mártírhalála 62-ben történt, tehát levele ezt megelőzően kellett legyen írva. Nem jelenthetjük ki bizonyossággal, hogy mennyi idővel 62 előtt lett írva, azonban figyelembe véve a különböző körülményeket, nem lehetséges, hogy ez sokkal ezt megelőzően lett írva. Abban a korszakban, „Isten keresztény Izráelének” lett volna ideje, hogy kiterjedjen a levélben sugallt határokig.
Jakab levele nem annyira a tanítás ágára, mint inkább a gyakorlati oldalra hivatkozik. Ő azt kéri, hogy a hit, cselekedetek által legyen fenntartva. Azonban semmiképpen nem lehet azt hinni, hogy ezen levél ellentmondana Pál erélyes kijelentésének, hogy hit és nem cselekedetek által lenne a megmentés, mint ahogyan némelyek követelik. Ő a hit szükségességét hangsúlyozza, azonban egy vele összhangban lévő tettekkel bizonyított hit szükségességét, és nem csupán egy egyszerű, szavak által megvallott hit igényességét. Nem a törvény és a halott cselekedetekhez való visszatérést támogatja, amelyeket Pál elítél, hogy képtelenek megmentést hozni. Jakab és Pál teljes összhangban voltak az evangélium igazságaival – Csel. 15:1,2,13,19,20; Gal. 1:19; 2:9.
A keresztény hitének megpróbálása, határozottságának és békességes tűrésének megerősítésére szolgál; ezért, a csábításokat és nehézségeket örömmel kell elviselni. Ha valakinek hiányzik a fentről jövő bölcsesség, amely egy védelem, akkor kérje azt Istentől, aki nagylelkűen fogja megadni azt, amennyiben hittel, tétovázás, habozás nélkül és egy megosztatlan elmével van kérve. Akik ellenállnak minden csábításnak, megpróbáltatásuk után megkapják az életnek koronáját. Azonban, amiatt, hogy Isten megengedi a megpróbáltatást, az aki megpróbáltatik nem kell úgy értse, hogy Isten által van kísértve: Isten senkit nem kísért. A kísértés akkor, jön, mikor valaki hagyja magát a saját kívánsága által legyőzni, amely ha megfogant, bűnt hoz, míg a bűn, teljességre jutván halált nemz. Isten jó
338
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
és tökéletes dolgok adományozója, a világosság Istene és nincs benne a változásnak egyetlen árnyéka sem, és a keresztényeket szellemi fiaiként szüli meg. Ezen születés az igazság ismerete által jön. És ezt nem csupán hallgatni kell; ezt meg is kell tartani. Akkor áldottak lesztek a szolgálatban. „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól” – 1:1-27.
Aki hisz Isten igazságában, nem kell személyeket tiszteljen. Ő nem kell részrehajlónak mutatkozzon egy személy iránt, az ő tisztsége, gazdagsága vagy kinézet miatt. Nem a ruha teszi a keresztényt. Aki elegánsan van felöltözve, nem kell előnyben részesülnie az ő kinézete miatt, mialatt a szegény, aki régi ruhákat visel mellőzve legyen. Tulajdonképpen, nem az Isten választotta-e ki a világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, a Királyság öröklésére? Ezért, ne nézzük le a szegényeket. Főleg ők képezik azon osztályt, amely tiszteli Istent; a gazdagok, mint csoport, elnyomók és káromlók. Azért ne legyetek részrehajlók, mivel ez bűn, hanem keressétek inkább a következő parancs teljesítését: „szeressed felebarátodat, mint önmagadat”. Mutassatok irgalmasságot, hogy majd ti is irgalmat kaphassatok. Míg ami a hitet illeti, ez élő és nyilvánvaló kell legyen a ti cselekedeteitekben. Csupán egy ehhez hasonló, cselekedetek által fenntartott hit hoz megigazulást. „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában.” „Mert amiképpen holt a test lélek nélkül, aképpen holt a hit is cselekedetek nélkül” – 2:1-26.
Jakab aztán egy létfontosságú kérdésről, a nyelv féken tartásáról beszél. Itt egy képletes nyelvezetet használ, amely erőteljesen felhívja az olvasók figyelmét, ezen kis testrész ellenőrzésének nehézségeire, amely gyakran oly engedetlen. Ha egy ember ellenőrzés alatt tudná tartani a nyelvét, akkor képes lenne féken tartani az egész testét. A lovak szájába helyezett zabola, az egész testet képes irányítani. Egy kicsin kormánykerék, erős szelek által ringatott, nagy hajók irányítására képes. Ehhez hasonlóan, a nyelv egy kis testrész, azonban nagy dolgokkal dicsekszik. Egy szikra képes meggyújtani egy erdőt, míg a nyelv egy olyan tűz lehet, amely, felgyújtja az egész testet, beszennyezvén azt. Vadállatok,
JAKAB
339
madarak, kígyók, tengeri teremtmények, mind meg lehetnek szelídítve az emberek által, „de a nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg”. Az áldás és az átok, ugyanazon szerv által jön; ez nem jó. Ha valaki bölcs, bizonyítsa be magatartása által. Az irigység és civódás nem az igazi, hanem az ördögi bölcsességet tükrözi; „A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató” – 3:1-18.
A negyedik fejezet, a keresztény gyülekezetekben megjelenő viták és nézeteltérésekre vonatkozó kérdéssel kezdődik, amelyek a kívánságoknak vannak tulajdonítva. Úgy tűnik, hogy abban az időben a gyülekezetek abba a kísértésbe estek, hogy e világ gazdagságait keressék, tisztelvén a gazdag embereket és meggondolatlan kérdések által, e világ hasztalan ügyeibe keveredve, hogy javakat és élvezeteket nyerjenek. Ők egyes helytelen dolgokat kívántak, testi kívánságaik kielégítésére. Jakab felteszi a vádoló kérdést: „parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés Istennel?” És hozzáteszi: „a ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz”. Ezen erőteljes kijelentés után, egy őszinte érvelés és egy erőteljes felhívás következik: „Isten ellenáll a kevélyeknek, de az alázatosoknak kegyelmet ad”. Ha ellenálltok az Ördögnek, elfut tőletek. Ha közeledtek Istenhez, Ő is közeledik hozzátok. Tisztuljatok meg, gyakoroljatok megbánást, legyetek alázatosak. Ne beszéljetek rosszat másokról, és ne ítélkezzetek felettük: Isten a Bíró. Legyetek figyelmesek magatartásotokra. Az a bűn, ha jót tudnál tenni és nem teszed azt – 4:1-17.
Az utolsó fejezetben, élesen vannak bírálva azok, akik gazdagsággal vannak felszerelve. A szerencsétlenségek vízözönként jönnek majd rájuk. Az általuk felhalmozott gazdagságok nem tartósak, míg szépséges és pazar ruháikat a molyok fogják megrágni. Aranyuk és ezüstjük rozsdája egy ellenük szóló bizonyság lesz; a munkások bérének csalás általi visszatartása felkiált; a becsapott munkások kiáltásainak kórusa az egekig növekszik, egész addig, hogy eléri az Úr, Jehova füleit.
340
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
A pénzsóvárgók romlott kedvtelésekben éltek, mialatt elítélték és megölték az igazakat, akik nem tanúsítottak ellenállást. Azonban a keresztény, mindezen igazságtalanságokban kitartással kell tűrjön az Úr eljöveteléig és igazságos ítéletéig. Gondoljatok arra, hogy a próféták mi módon viseltek el türelmesen sok szenvedést. És tartsátok észben, hogy Jób megtartotta feddhetetlenségét a legnehezebb szenvedésekben, és hogy végül miként volt nagylelkűen megjutalmazva Jehova által. Tűrjetek tehát a gonoszságnak végleges végéig és legyetek készek Istenhez imádkozni, főleg a vészterhes időkben – 5:1-20.
Jakab levelének ezen tanulmányozásából nyilvánvaló, hogy nem mond ellent Pál leveleinek, amelyek a cselekedet helyett inkább a hit, és kegyelem általi megigazulásról beszélnek, a tettek helyet Jakab arra törekedett, hogy kijavítsa a keresztény gyülekezetekbe csapdaként működő, beszivárgott helyzeteket. Ő például, nem csak a hitet, hanem a cselekedetek által bebizonyított hitet hozza nyilvánosságra. Nem a törvény cselekedetei által, hanem a Krisztus törvényeivel, és a bele vetett hittel összhangban lévő cselekedetek által. Egyesek csak ajkaikkal szolgáltak és azt feltételezték, hogy a hitben vannak, azonban magaviseletük megcáfolta fenntartásukat. Azon időszakban, amelyben ezen levél írva volt, a korai templom növekedett és rendíthetetlenné vált. Egyesek eltávolodtak: a világ csábításainak vonzásában, átadták magukat saját kívánságaiknak, eltávolodván a teokratikus szolgálattól és a szándékos bűnbe estek. Ők bemocskolták magukat a tisztátalan világgal, tisztelvén az embereket világi tisztségeikért, és ők is anyagi javak után futottak. Elérkezett számukra az idő, hogy igazságos cselekedetek által megkezdjék azon fenntartásuk igazolását, miszerint ők is keresztények. Nyilvánvalóan éles, irigy és nagyon élénk nyelvekkel rendelkeztek, és ezeket ellenőrzés alatt kellett tartani. Ők a fentről jövő, és nem a földi bölcsességet kellett kinyilvánítsák. Úgy tűnik, hogy ezek olyan állapotok voltak, amelyek egyeseket arra késztettek, hogy eltávolodjanak a keresztény hittől. Jakab, levelén keresztül azon igyekezett, hogy hivatásukba állítsa őket.
1 PÉTER
341
KÉRDÉSEK:
1. Ki tűnik ezen levél legvalószínűbb írójának? 2. Valószínűleg mikor lett ez írva? 3. Ellentétben van-e Pál leveleivel, amint azt egyesek fenntartják? 4. Mit tartalmaz: (a) az első fejezet? (b) a második fejezet? (c) a harmadik fejezet? (d) a negyedik fejezet? (e) az ötödik fejezet?
5. Melyek voltak azon körülmények, amelyeket Jakab az ő levele útján helyre akart igazítani?68. Lecke
1 ÉS 2 PÉTER
Csak a vallásos hagyomány állítja azt, hogy Péter volt Róma első püspöke, míg amidőn az efféle hagyomány állhatatos annak állításában, hogy Péter volt az első pápa, ez egy durva rágalommá válik. A Biblia azt igazolja, hogy mindkét állítás hamis. Mikor Pál, Kr.u. 55 vagy 56-ban írt a rómaiaknak, harmincöt nevet említett és huszonhat ember számára küldött üdvözletet, megnevezvén őket, azonban nem üdvözölte a kiemelkedő Péter apostolt, sőt meg sem említette. Képtelenség azt hinni, hogy Pál megfeledkezhetett volna „Róma püspökéről”, amennyiben létezett volna egy ehhez hasonló hivatal, és ha ezt Péter töltötte be! Hasonlóképpen, Pál írt néhány levelet Rómából, a Kr.u. 59-es és 61-es évek, valamint a 65-ös év folyamán, amelyek utalásokat tartalmaznak Pál jól ismert keresztény társaira, aki üdvözleteket közvetít ezek részéről, azonban ezen levelek egyike sem említi meg Péter apostolt. Minden bizonnyal, Péter nem volt Rómában, sem püspökként, sem más hivatásban.
Péter utazásai közben, főleg a zsidóknak prédikálván az Evangéliumot (1 Kor. 9:5; Gal. 2:7-9). A bibliai feljegyzés nem tartalmazza utazásainak oly részletes elbeszélését, mint Pál utazásai esetében, azonban ő különböző helyeken, és időszakokban jelenik meg. Ezen helyek egyike Babilon. Ez az a hely, amely minket Péter első levelének kapcsán érdekel. A kezdő vers a következő szavakkal azonosítja íróját: „Péter, Jézus apostola”. Az utolsó előtti vers azon helyre mutat, ahol lett írva a levél: „köszönt titeket a veletek együtt választott babiloni gyülekezet és Márk az én fiam”.
342
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
A Római-katolikus Hierarchia az állítja, hogy Péter, Róma titokzatos, jelképes neveként használta a „Babilon” kifejezést. Azonban állításiak azért vannak vallásos előítéletek által befolyásolva, hogy elhitessék: Péter Rómában járt. Egy ennyire világos levélben kevésbé valószínű, hogy az üdvözlésre egy ennyire rejtélyes és homályos nyelvezetet használt volna. Nem helyes azt mondani, hogy Péter a Római Birodalomtól való félelme miatt, egy rejtett kifejezést használt volna, ugyanis ő bátorságáról volt ismeretes (Csel. 4:13). Pál még Néró legerőszakosabb üldözései idején is írt leveleket Rómából, és Rómát jelölte meg tartózkodásának helyeként (Filip. 4:22; Zsid. 13:24; 2 Tim. 1:16-17). Péter bátorsága ép oly nagy volt akárcsak Pálé. Mikor Péter Babilont mondott, ő Babilont akart mondani. Egyetlen bizonyíték sincs arra, hogy Péter Rómából írta a levelet. Egyesek azt kérdezik, hogy az általa említett Babilon, az Eufrátesz partjára épült ókori városra utal, vagy egy másik, ugyanazon nevet viselő városra? Létezett egy Babilon Egyiptomban, míg Szeleucia, amely pont az ókori Babilontól északra feküdt, ugyancsak neveztethetett azon idők modern Babilonjának. Mégsem létezik egyetlen indok sem, amiért ne fogadhatnánk el a Mezopotámiabeli Babilont azon helyként, ahonnan Péter írt. Igaz, hogy Péter napjaiban, az ókori Babilon már nem volt a régi idők világvárosa, azonban még sok zsidó élt ott és a júdai kultúra fő helyeinek egyike volt (Josephus, „Régiségek” című könyvének, tizenötödik kötete, második fejezet első paragrafus és harmadik fejezet első paragrafus). Mivel a „körülmetélkedés apostolkodásával” rendelkezett, természetes volt, hogy Péter ezen zsidó központba ment az Evangélium hirdetéséért.
Mikor írta első levelét? Nem lehet egy pontos dátumot leszögezni, azonban nagyon valószínű, hogy Péter a Kr.u. 61 és 65 közti időszakban írt. Márk vele volt (1 Pét. 5:13). A 60. évben vagy a 61. év elején, Márk Rómában volt Pállal, azonban Kis Ázsia felé kellet menjen (Kol. 4:10). Kis Ázsiából, valószínűleg folytatta utazását Babilonig, míg itt egy ideig Péterrel együtt szolgált. Mégis, a 65. év körül, Márk visszatért Kis Ázsiába és Pál által Rómába volt hívva.
1 PÉTER
343
(2 Tim. 4:11). Számba véve az utazáshoz szükséges időt, Márk valószínűleg Babilonban volt Péterrel 62. és 64. év közti időközben. Ezért, nagyon valószínű, hogy Péter levele ezen időszakban lett írva. A levél tartalmából úgy tűnik, hogy akikhez intézve volt, üldözve voltak, azonban még szigorúbb üldözések következtek. A körülmények azon időszaknak felelnek meg, amely attól kezdődött, hogy Néró kezdett gonosz lenni, és a keresztények ellen, Kr.u. 64-ben bekövetkezett tüzes üldözésig tartott.
Péter első levele a római tartományok, Pontusz-i, Galata-i, Kapodócia-i, valamint Ázsia-i és Bithinia-i keresztényekhez volt intézve. Ezen gyülekezetek, kétségkívül úgy zsidókból, mint nem zsidókból voltak alkotva. Péter nem kizárólag a zsidó keresztényeknek írt, míg ez a dolog nyilvánvalóvá válik azon hivatkozások által, amelyekkel néhány olvasójának korábbi állapotára utal (1:14; 2:9,10; 4:3; 5:14). A levél, Silvánus által volt kézbesítve – 5:12.
A nyitófejezetben, arra inti a keresztényeket, hogy örvendezzenek azon megvesztegethetetlen örökségnek, amely számukra a mennyben őriztetett, még ha egy ideig sok kísértés által is ostromoltatnak. Még ha tűzön kell is átmenjenek, hitüknek bizonyítéka vissza kell tükrözze, a Jézus eljövetelekor Istennek hozott dicsőséget és dicséretet. A próféták hirdették Krisztus szenvedéseit és azt a dicsőséget amely ezeket követte, azonban nem tudhatták teljes mértékben értékelni, örököseinek dicsőségét. Az angyalok kívánták látni a Királyság Evangéliuma igazságainak titkait, azonban nem tudták megtenni ezt. Tehát a Jézus Krisztus felfedezése által kedvező helyzetben lévő keresztények, körültekintően, félelemmel és szentséggel kell járjanak. Ők nem az aranyhoz és ezüsthöz hasonló megvesztegethető dolgokkal, hanem Krisztus értékes vére által voltak megváltva.
A keresztények élő kövekhez hasonlóan, egy templommá vannak építve, amely templomban Isten által elfogadható szellemi áldozatok kell legyenek bemutatva. Krisztus az alap Szegletkő, amelyet a zsidó vallási vezetők megvetettek, és Aki botránykő lett a zsidók nagy részére. Azonban ti, akik elfogadjátok Krisztust, „hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket”. El kell kerüljétek a testi kívánságokat
344
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
és jó cselekedetek által Istent kell dicsőítenetek. Vessétek alá magatokat a teokratikus szervezetnek és vezetésének. Éljetek keresztényi szabadságotokkal, a kegyességet követve, azonban ne a gonoszság egy palástjaként használjátok ezt. Szeressétek testvéreiteket és tiszteljétek a Királyt, Krisztust. Türelemmel viseljétek a nehézségeket. Jézus Krisztus megtette ezt, míg ti az Ő nyomdokain kell járjatok – 2:1-25.
A feleségek, alá kell legyenek vetve férjeiknek, keresztényi cselekedetekkel, valamint egy szelíd és nyugodt szellemmel ékesítvén magukat. A férjek szeretni tartoznak feleségeiket, és tiszteletet kell tanúsítsanak velük szemben, mint egy „gyengébb edény” iránt. Péter aztán a Krisztusban való testvérek közötti szeretetre és egységre buzdít. Örvendezzetek, ha az igazság ügyéért szenvedtek; megszentelvén az Urat a ti szíveitekben, és legyetek készek megvallani a bennetek levő reménységet; jót és nem rosszat cselekedve szenvedjetek. Péter bemutatja, hogy Krisztus feltámadása után, prédikált Isten azon fiainak, akik engedetlenek voltak Noé napjaiban, valamint azt, hogy a nyolc emberi lélek megmentése az özönvízkor, a keresztség egy jelképe volt és hogy Krisztus most Isten jobbjánál van (3:1-22). Hogy ellenálljanak a kísértéseknek, a keresztények, fel kell fegyverkezzenek Jézus Krisztus gondolatával, valamint Isten elhatározásainak és terveinek ismeretével. Különböző buzdítások után, Péter ismét az igazság miatt elszenvedett nehézségekről beszél és a szenvedések közepette megtartott feddhetetlenség öröméről, azonban figyelmeztet, hogy nem kell tolvajokként, gonosztevőkként vagy gyíkosokként, vagy olyanokként szenvednünk, akik más dolgába avatkoznak. Vigyázva járjatok; az ítélet az Isten Házától kezdődik – 4:1-19.
A vének a gyülekezetben, példák gyanánt örömest és habozás nélkül kell szellemi eledelt osztogassanak. Mind alázatos kell legyen. Mindannyian komolyak és elővigyázatosak kell legyenek, ugyanis az Ördög ordító oroszlánként arra törekszik, hogy szétszaggassa Isten tanúit. Bármily megpróbáltatásban maradjatok erősek, és tökéletesekké lesztek a feddhetetlenségben, erősek és határozottak – 5:1-14.
2 PÉTER
Péter első levele majdnem egyhangúlag, eredetiként volt elismerve, azonban a második levél megbízhatósága,
2 PÉTER
345
sokáig kétségbe volt vonva. „A magas kritika”, amely kétségbe vonja, hogy ő az írója, főleg az első és második levél közti feltételezett stílusbeli különbségre alapoz. Értelmesen és könnyedén visszautasíthatjuk ostoba kijelentéseiket, amelyek nem találnak alapot a történelemben vagy az Írásokban. Péter apostol van kijelentve a levél szerzőjeként (2 Pét. 1:1). Az író az elváltozás egy tanúja volt (1:16), halála meg volt jövendölve Jézus krisztus által (1:14; Ján. 21:18,19) és ez előtt egy olyan levelet írt, amely mindenhol körüljárt (3:1). Azon ihletett Írások alapján, amelyeket Jehova Isten megőrzött a Biblia kánonjában, Péter volt az író.
Péter ezen második levele valószínűleg kevéssel az elsőt követően lett írva, Babilonból, vagy ennek környékéről. Nagyon valószínű, hogy ez a Krisztus utáni 64. évben lett megalkotva. Abban az időben, már Pálnak a gyülekezetekhez írott minden levele meg volt írva és el volt küldve, és általában el voltak ismerve, mint ihletett írások. Péter tanúsítja ezt és kedvezően az „egyéb írásokkal” hasonlítja össze őket (3:15,16). Az egyedüli olyan levelek, amelyeket Pál valószínűleg Péter második levele után írt, az három úgynevezett „pásztorlevek” voltak, egy Titushoz, a másik kettő pedig Timótheushoz. Péter második levele általánosabb címzéssel bír, magába foglalván minden keresztényt. Teljesen biztos, hogy ez magába foglalja azokat is, akikhez az első levél volt intézve (3:1), és ugyanolyan biztos, hogy ez sokakhoz eljutott azok közül akiknek Pál írt és prédikált (3:15,16). Valószínű, hogy abban az időben, Péter első levele más helyeken is megfordult, azokon kívül, mint ami a bevezető megszólításában van leszögezve, ezáltal ez is nagyon ismerté válván.
A második levélben kezelt tárgy teljesen eltér az első levélben fejtegetettől. Ő arra buzdítsa azokat, akik az „isteni természet részeseivé” lesznek, hogy mutassanak hitet, cselekedetet, ismeretet, önuralmat, türelmet, kegyességet, a testvérek és emberek iránti szeretetet. Akik rendelkeznek ezen tulajdonságokkal, sosem lesznek restek és gyümölcstelenek Krisztus ismeretében; akik nem bírnak ezen dolgokkal, vakok lesznek. Ő azt tanácsolja, hogy erősítsék meg elhivatásukat és kiválasztásukat,
346
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
továbbá hozzáteszi, hogy segítségükre ő mindenkor emlegetni fogja ezen életbevágóan fontos dolgokat. Péter aztán az elváltozásra utal, és azon módra, amely által a prófétai szó még erőteljesebbé tehető, kijelentvén, hogy „az Írásban egy prófétai szó sem támadt saját magyarázatból”. Nem emberek akaratából származtak, hanem Isten szelleme által lévén beszédre ösztönözve szólottak a szent emberek – 1:1-21.
A második fejezetben Péter a hamis prófétákról és tanítókról figyelmezeti őket, kijelentvén biztos megsemmisítésüket, akár azokét, akik elszenvedték a jelképes özönvíz megsemmisítését vagy Sodoma és Gomora jelképes megsemmisítését. Azonban az Úr tudja, hogyan szabadítsa meg minden kísértéstől azon Istenfélő hűségeseket. Néhány olyan vers következik, amely bemutassa a vágyakkal teli hamisítók rendkívüli romlottságát, és bemutatja, hogy miután egy egyén az igazság megismerése által megszabadult a világ mocskától, és visszatér a világi dolgokhoz, ezen végső állapota rosszabb lesz mint annak előtte. Az ilyen egyén hasonló ahhoz a kutyához, amely visszatér okádásához vagy ahhoz a disznóhoz, amely miután meg volt mosva, visszatér a sárba – 2:1-22.
Az utolsó napok! Akkor sok vallásos csúfolódó fog jönni. Ők nem fogják figyelembe venni azt, ahogy Isten az első törvénytelen világot az özönvíz által megsemmisítette, nem fogják elhinni, hogy ezen „jelenvaló gonosz világ” el fog olvadni Jehova ítéleteinek hevében. Ez egy éjszakai tolvaj módjára fogja meglepni őket. „De új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik”. Tehát keresztény testvérek, látván, hogy ti ezen Újvilág felé tekintetek, szorgalmasak legyetek a hitben és a kegyelemben való növekedésben, hogy hiba nélkül valóknak találtassatok – 3:1-8.
KÉRDÉSEK:
1. Volt Péter, „Róma püspöke”? Miért? 2. Honnan írta Péter első levelét? 3. Mikor írta? 4. Kinek írta? 5. Foglaljátok össze tartalmát, részről-részre! 6. Hogyan bizonyítjátok, hogy Péter írta a második levelet, amely nevét viseli? 7. Mikor írta? Honnan és kinek?
8. Mit tartalmaz: (a) az első fejezet? (b) a második fejezet? (c) a harmadik fejezet?
2 PÉTER
347
69. Lecke
JÁNOS ÉS JÚDÁS LEVELEI
János apostol, aki különösen szeretve volt Jézus Krisztus által, befejezte a Görög Iratok kánonjának írását, a keresztény korszak első évszázadának utolsó tizedében. Öt bibliai könyvet alkotott, amelyek közül három, levél. János első levele majdnem egyhangúlag azon apostol tollának van tulajdonítva, aki az Evangéliumot és a Jelenések könyvét is írta. Írásának idejére és helyére vonatkozólag a vélemények különböznek. Az elérhető bizonyítékok mégis, úgy tűnik azt igazolják, hogy ez a Jelenések könyve után, vagyis Kr.u. 69-et követően volt írva, és azon idő környékén mikor János Evangéliuma lett írva, a 98. vagy 99. évben. Úgy tűnik, hogy János apostol, hosszú életének utolsó éveit, Kis Ázsiában, Efézus közelében töltötte, és valószínűleg akkor írta első levelet, mikor ebben a térségben tartózkodott. Nincs egy meghatározott gyülekezethez vagy személyhez intézve, ezért úgy hiszik, hogy azért lett írva, hogy terjesztve legyen a keresztény gyülekezetek közt, általában.
A levélben nyilvánosságra hozott tulajdonság a szeretet. Az első fejezet kijelenti, hogy „az Isten világosság és nincsen Ő benne semmi sötétség”. Tehát, aki azt állítja, hogy közösségben van Istennel, és ugyanakkor sötétségben jár, az egy hazug. Azonban akik világosságban járnak, közösségben vannak Istennel, Krisztussal valamint a keresztény testvérekkel. Mindenkinek vannak bűnei, azonban ha megvallják ezen bűnöket és Jézus nevében megbocsátást keresnek, meg fognak tisztíttatni minden igazságtalanságtól (1:1-10). János a keresztények, Atya melletti közbenjárójaként Jézus Krisztust azonosítja, valamint nem csak az ő bűneikért, hanem a teljes Új Világ bűneiért való engesztelőáldozatként mutatja be, János tanácsokat ad ezen régi világ szeretete, valamint az ebben található dolgok szeretete ellen. Isten nem szereti ezen gőggel és kívánságokkal teli világot; akik szeretik ezt, nem lehetnek Isten által szeretve, és nem rendelkezhetnek Isten iránti szeretettel szíveikben. Ez a világ, és akik szeretik ezt, elmúlnak, „de a ki
348
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké”. Az apostol figyelmezteti őket az antikrisztusok ellen, és arra buzdítja a hűségeseket, hogy maradjanak erősek az igazság szellemének felkenésében, amely tanította őket – 2:1-29.
Istennek, a teremtmények iránt táplált szeretete abban mutatkozik meg, hogy egyes emberek el vannak hívva, hogy szellemi dicsőségben, Isten fiai legyenek, és hogy a megdicsőült Király, Jézus Krisztushoz hasonlóak legyenek. Ettől kezdve, ezen elhívottak az igazságosságnak kell éljenek, és nem kell szándékosan vétkezzenek. Testvéri szeretettel teltek kell legyenek; szívükben semmilyen gyűlöletet nem kell érezzenek keresztény testvéreik iránt. Az irigy Kain, megölte testvérét, az igaz Ábelt; akik gyűlölik testvérüket, hozzá hasonló gyilkosok. A szeretet jó tettek által kell megnyilvánuljon. „Ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal” 3:1-24). Néhány arra vonatkozó adatot követően, hogy miként lehet megállapítva, hogy a szellemek az Istentől, vagy az Ördögtől vannak, János ismét testvéri szeretetre és Isten iránti szeretetre int. Az Isten szeretet. Ő kinyilvánította irántunk való szeretetét, földre küldvén saját Fiát, hogy engesztelőáldozat legyen bűneinkért. Mi ugyanezen önzetlenséget kell mutassuk, testvéreinkkel szemben. Istennel szembeni szeretetünk, iránta való tökéletes feddhetetlenséget és odaadást kell tükrözzön. Az ítélet napján való nyilvános megvallásában tanúsított bátorságunk képezi az Isten iránti tökéletes szeretetet; a teljességre jutott szeretet kiűzi a félelmet – 4:1-21.
Az elmondottak, az „Isten szeretete” meghatározásához vezetnek, amely az ötödik fejezet kezdetén van bemutatva: „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait; az Ő parancsolatai pedig nem nehezek”. Aztán, Jakab Király Változata szerint, a háromság tan hívei által gyakran idézett szöveg következik, az 1 János 5:7. Ez a vers nem található meg a régi Vatikáni 1209, Sinai és Alexandrin kéziratokban. Ez tulajdonképpen egyetlen, XV. század előtti GÖRÖG kéziratban sem található meg. Néhány katolikus változatot kivéve, majdnem minden modern változat, ép ezt a verset hagyja ki, kivételt képezvén az „Egyesült Államok Római Katolikus, vallásos tanainak testvérközössége” által, 1941-ben kiadott „Új Testamentuma”. Egy
2 JÁNOS
349
lábjegyzetben, ezen befolyásos katolikus csoport elfogadja, hogy ez a szöveg nem található meg a régi kéziratokban, azonban felveszi, azon igény alapján, hogy a pápa hatalommal rendelkezik minden írásszöveg érvényességének megítélésére. Az A.S.V, átdolgozott változat, helyesen adja vissza a levél ezen részét, bemutatván, hogy Jehova szelleme, az igazság vize és a váltságáldozat vére, három egyformán szóló tanú, igazolván, hogy Jézus, Isten fia (5:6-8). Ez eltávolítja János leveléből a sátáni trinitárius szöveget, amely egy vallásos hamisítás által volt becsempészve. Miután beszél azon jótéteményekről, amelyek az élet szerzőjeként, a Fiútól, Jézus Krisztustól jönnek, János kijelenti, hogy az egész világ a gonoszságban, Sátánban vesztegel. Ő egy bálványimádat elleni intéssel zárja levelét – 5:1-21.
2 JÁNOS
Mivel János, első levelét, földi életének vége körül írta, második levelének írási ideje sem lehetett sokkal az első után. Ugyanazon gondolatmenet alapján, általában elfogadott, hogy Efézus vidékén volt írva. Habár „a kiválasztott Asszonynak és az ő gyermekeinek” van címezve, egyesek úgy gondolják, hogy a „választott Asszony” kifejezés a templomra vonatkozik; mások azt tartják fenn, hogy egy „Kyriának” nevezett hűséges keresztényasszonynak van címezve. A „Kyria” szó görögül asszonyt jelent, és itt tulajdonnévként van használva. Az apostoli korszak utáni első írók, nem hivatkoznak olyan gyakran János második levelére, mint János első levelére, míg ezen dolog annak tulajdonítható, hogy ez egy magánszemélynek volt címezve, tehát nem terjedt el olyan hamar.
Ezen Istennel szemben önfeláldozó család iránt, János az igazság értelmében, szeretetet fejez ki. Ő örül, megtudván, hogy ezen hűséges asszony fiai az igazság útján járnak; azt tanácsolja, hogy állhatatosan tartsanak ki ezen testvéri szeretetben; bemutatja számukra, hogy ezen szeretet az Isten parancsolatai szerinti járásban nyilvánul meg. Figyelmezteti őket az antikrisztusok csalásai ellen, valamint hogy semmi közük sem kell legyen hozzájuk. János befejezi
350
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
levelét, kifejezvén azon reménységet, hogy hamarosan láthassa ezen családot, és átadja a közeli rokonok üdvözletét.
3 JÁNOS
Általában János harmadik levelére is alkalmazást nyer az, ami el lett mondva a második levél, írási helyéről és idejéről. Nyilvánvalóan, János által volt írva a Patmos szigetéről való kiszabadulás után, és kevés idővel második levelét követően. Akkoriban Kis Ázsiában volt, valószínűleg Efézusban vagy annak környékén. Harmadik levelét, ő Gájusnak címezte, egy hűséges tanúnak, aki nemes lelkűséget tanúsított mások anyagi támogatásában. A Görög Iratokban legalább három személy viseli ezt a nevet (Csel. 19:29; 20:4; Róma 16:23; 1 Kor. 1:14). Nem lehet pontosan meghatározni, hogy ez a Gájus, e három egyike volt, azonban adott lévén János előrehaladott kora, sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy egyik sem a három közül, hanem egy negyedikről van szó.
János valószínűleg bizonyos utazóktól híreket kapott Gájusról. Ő örvendezik Gájus, nagylelkű tettekben megnyilvánuló szeretetén és hitére vonatkozó jó híreken. Megdicséri, mivel segítette azokat, akik teljes mértékben el vannak foglalva az evangélium hirdetésével. János, levelében vádolja Diotrefész bűnös viselkedését és jóváhagy egy bizonyos Demetert. János befejezi levelét, kifejezésre juttatván azon reménységét, hogy hamarosan láthatja majd Gájust és üdvözleteket küld.
3 JÚDÁS
Ezen levél írója a következő szavak által van azonosítva: „Júdás, Jézus Krisztus szolgája, Jakabnak pedig atyafia”. Júdás nem nevezi magát apostolnak (két apostol viselte ezt a nevet). Ez a dolog nem zárja ki azon lehetőséget, hogy ő a hűséges Júdás apostol lett volna. Egy utólagos jelentést kap, ha arra gondolunk, hogy az író harmadik személyben beszél az apostolokról levelében, az „ők” névmást használván a „mi” helyett (17,18 versek). Úgy tűnik tehát, hogy az író kizárja magát az apostolok közül. Ő „Jakabnak atyafia”, míg úgy tűnik, ezen Jakab a levélíró,
JUDÁS
351
aki Jézus testvére volt; és neve tulajdonképpen feltűnik Jézus testvéreinek felsorolásában (Máté 13:55; Márk 6:3; lásd még a János 7:5 és Csel. 1:14-et). Értékelvén a Királlyal, Jézus Krisztussal való rokonságát, Júdás, inkább Jézus szolgájaként ismerteti magát, mint testvéreként.
A levél írásának idejét nem lehet bizonyosan meghatározni. Mégis, Péter második levelének második fejezetével való hasonlósága, azt mutatja, hogy azon időszakban, mikor a két levél íródott, hasonló körülmények léteztek. Ezen tény alapján sokan gondolják úgy, hogy Júdás levele, Péter második levelével egy időszakban volt írva, vagyis Kr.u. 64 körül. Ezen vélemény támogatására szolgál azon lehetőség is, hogy ez Jeruzsálem, Kr.u. 70-ben bekövetkezett lerombolása előtt lett írva, mivel Júdás egyetlen hivatkozást sem tesz ezen város elesésére. János minden bizonnyal, Jeruzsálem bukása után írt és mégsem hivatkozott erre, azonban Júdás helyzete más volt. Ő a bűnösök ellen végrehajtott különleges isteni ítéletek megjegyzése által tartja fenn fő érveléseit (5-7 versek). Amennyiben Jeruzsálem már le lett volna rombolva, valószínűnek tűnik, hogy ő hivatkozott volna ezen szerencsétlenségre, amely olyan friss lett volna az olvasók emlékezetében, főleg azon ténynek tulajdoníthatóan, hogy Jézus megjövendölte azt. Ezért, Júdás levele valószínűleg kevés idővel Kr.u. 70 előtt lett írva.
Júdás levele nem egy meghatározott gyülekezethez, egyházhoz, csoporthoz vagy személyhez címzett levél volt, hanem ez egy olyan általános levél, amely elterjedt volt az összes keresztények között. A levél a hamis tanítók ellen figyelmezteti őket, akik észrevétlenül szivárognak be, és a kegyességet kicsapongássá változtatják és megtagadják Istent és Krisztust. Júdás aztán megemlíti olvasóinak, hogy Isten miként büntette meg a gonosztevőket a régmúlt időkben. Mihály arkangyal, Isten, mint Felső Hatalmasság iránti tiszteletből nem mert „káromló ítéletet mondani” az Ördögre, mikor vetekedett Mózes teste fölött; azonban ezek oktalan barmokhoz hasonlóan, megvetik a hatalmasságokat, káromolják a méltóságokat és a Teokratikus uralmat. A gyilkos Kainhoz és a mohó Bálámhoz hasonlóak, olyanok, mint valami víztelen fellegek, mint valami gyümölcstelen fák, amelyek ki
352
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
kell szaggatassanak, mint a tengernek megvadult habjai, akik maguk rútságát tajtékozzák, mint valami tévelygő csillagok kiknek a sötétség homálya van fenntartva. Jelenlétük megfertőzi a keresztény gyülekezeteket. Sok évszázaddal az özönvíz előtt, Énók megjövendölte ezen törvényteleneknek azon időt, mikor Krisztus és seregei végre fogják hajtani az ellenük szóló ítéletet. Isten és Jézus hűséges szolgái el kell kerüljék ezen zúgolódókat és elégedetlenkedőket, akik saját kívánságaik útján járnak, kevélykedvén és embereket dicsérvén, hogy kiváltságra tegyenek szert; a hűséges szolgák fel kell idézzék Jézusnak és apostolainak, ezen csúfolódók eljöveteléről szóló figyelmeztetéseit. Épüljetek a hitben! Tartsátok meg magatokat Isten szeretetében! Mutassatok könyörületet, azonban gyűlöljétek még a test által beszennyezett ruhát is! Legyen a dicsőség, nagyság, erő és hatalom, mindörökké Jehova Istené, aki meg tud menteni az eleséstől, és tisztán tud megtartani – 1-25 versek.
KÉRDÉSEK:
1. Mikor, honnan és kinek írta János az ő első levelét? 2. Mit tartalmaz: (a) az 1 és 2 fejezet? (b) a 3 és 4 fejezet? (c) az ötödik fejezet? 3. Mikor, honnan és kinek írta János a második levelét? 4. Mi a levél tartalma? 5. Mikor, honnan és kinek írta János, harmadik levelét? 6. Mit tartalmaz ez? 7. Ki írta Júdás levelét? 8. Nagy valószínűség szerint mikor lett írva? És milyen bizonyítékokra alapozzátok a választ? 9. Kinek volt címezve Júdás levele?
10. Mit tartalmaz ez?70. Lecke
JELENÉSEK
„Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten”. A többi Bibliaváltozatok által, e könyvnek adott címmel ellentétben, a Biblia utolsó könyvének kezdőszavai megfelelően azonosítják az igazi Feltárókat. Ez nem János feltárása, és nem is János a feltáró. Jehova Isten tárt fel bizonyos dolgokat Jézus Krisztusnak, míg Jézus Krisztus, elküldte feltárását földi szolgálóinak, közölve Jánosnak és megparancsolván, hogy jegyezze fel könyvbe. Jehova és Jézus Krisztus a Felfedők. A „Feltárás” vagy „Kinyilatkoztatás” kifejezés megfelel a görög Apokalupsis szónak.
JELENÉSEK
353
Az író neve vitathatatlanul János (1:1,4,9-11,19; 21:2; 22:8). Azonban felvetődik a következő kérdés: melyik János? János apostol és nem egy más János, egy keresztény, akik később élt volna, ahogy azt egyes modern kritikusok fenntartják. Ők azt mondják, hogy a Jelenések könyve írójának erőteljes stílusa, a maga jelképes nyelvezetével, valamint az Isten ellenségein való kegyetlen bosszú és megsemmisítési vágya, nem fér össze János Evangéliumának, valamint leveleinek szeretetteljes szellemével. Ők elfelejtik, hogy János „Boanerges”-nek, vagyis a „menydörgés fiai” egyikének volt nevezve Jézus által. Ő egy nagyon erélyes apostol kellett legyen, aki tüzet hozott volna a menyből Isten ellenségeinek fejére, amennyiben ez lett volna Isten akarata (Márk 3:17; Luk. 9:54). A Jelenések könyvének teljes tartalmát összhangba lehet hozni János apostol szellemével, aki olyan szeretetteljes szavakban írta evangéliumát. A Jelenésekben kifejtett tárgy nagyon eltérő a János Evangéliumának, illetve leveleinek tárgyától; azon körülmények, amelyek közt a Jelenéseket írta, ugyancsak különböztek. Ez a dolog könnyedén megmagyarázza a nyelvezetben, valamint a stílusban bekövetkezett változást.
A keresztény korszak elejének történelme igazolja, hogy János volt az író. A történelem érvényesnek nyilvánítja a Biblia beszámolóját, miszerint János apostol, Isten iránti hűsége miatt, Patmos szigetére volt száműzve. Mártír Justin, Körülbelül Kr.u. 150-ben, azt mondta, hogy: „Egy ember közülünk, kinek neve János, Jézus apostolai közül való, egy számára tett feltárásban azt jövendölte, hogy a mi Krisztusunkban hűségesek, ezer évig fognak élni [az új] Jeruzsálemben”. Az apostol halálát követő század sok írója tanúsítja, hogy ő volt a Jelenések könyvének írója. Úgy a belső, mint külső bizonyítékok kétség nélkül szögezik le, hogy a „Jelenések” írója János volt.
Jehova Isten és Jézus Krisztus nevének megvallásában tanúsított hűsége miatt, János Patmos szigetére, Kis Ázsia nyugati partjának közelébe volt száműzve. Míg azon a helyen tartózkodott, egy sorozat látomást kapott, és meg lett
354
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
parancsolva, hogy ezeket jegyezze fel írásban. Ésszerűtlen azt feltételeznünk, hogy a buzgó János apostol késlekedett volna magát alávetni azon írásra vonatkozó parancsnak, amely Krisztustól jött (Jel. 10:4). Ezért János, a kis Patmos szigeten kellett feljegyezze a „Jelenések” látomásait.
Azonban mikor? Egy olyan időben, mikor az üldözés fokozott volt, és midőn szigorú intézkedéseket tettek, amilyen a száműzetés is volt. Az apostoli időkben két üldözés létezett: Néró, római császár idején (Kr.u. 64-68) valamint az, amely Kr.u. 96.-ban következett be, Domitiánus uralkodásának végén. Habár egyes kritikusok azt tartják fenn, hogy János, Néró üldözésének idején lett száműzve, és hogy a Jelenések könyve abban az időben lett írva, ők a könyv próféciáinak, saját maguk által adott, személyes magyarázatok miatt hiszik ezt. A megbízható bizonyítékok nagy része arra a tényre mutat, hogy János a domitiánusi üldözés ideje alatt lett száműzve a Patmos szigetére. A második században, Irineu a következőket mondta: „Ő (Jelenések könyve) nem sokkal ez előtt adatott, majdnem velünk egy időben, Domitián uralkodásának ideje alatt”. Eusebiu egy olyan dolgot beszél el, amely ismert volt az ő idejében, miszerint János apostol, Domitián üldözésének ideje alatt lett Patmosra száműzve, Istenbe vetett hite miatt. Domitián uralkodása a 96. év végén fejeződött be. Utódja, Nerva sokat felszabadított Domitián száműzöttei közül, akik közt azt hiszik, hogy János is köztük volt. Azonban abban az időben, Kr.u. 96-ban, az apostol már megírta a Jelenések könyvét. Nervát, Traján követte 98-ban, és úgy hinni, hogy az apostol, Traján uralkodásának harmadik évében halt meg (Kr.u. 100).
A Jelenések könyve azon „hét gyülekezetnek” lett írva, „amely Ázsiában van”. Azonban ezen római tartományban több mint hét gyülekezet volt. Valószínűleg azért lett „hét” választva, mivel ez a szám szentnek volt tartva és tökéletességet jelentett, azonban a megszólítás az egész keresztény gyülekezetre mutat és minden olyan személyre, aki úgy vélte, hogy ehhez tartozik. Ezen értelem a kezdővers által is támogatva van: „kijelentés ..., hogy meg mutassa az Ő szolgáinak, a miknek meg kell lenniök hamar”. A könyv tehát egy minden „Ő szolgája” részére szóló „kinyilatkoztatás”,
JELENÉSEK
355
főleg azoknak akik az „utolsó napokban” élnek, mikor „az idő közel van” – Jel. 1:1-4.
Egy általános bevezetés és köszöntés után, valamint azt követően, hogy leszögezi Jánosnak a Patmos szigetén való jelenlétét (1:1-9), látomás látomást követ, a könyv végéig (1:10-22:7). Az első látomás felfedi a felmagasztalt Jézus Krisztust, aki külön üzeneteket küld a hét gyülekezetnek. Ezen hét közül, csak a smirnai és filadelfiai gyülekezetek az egyedüliek, akik nincsenek megdorgálva. Különösen a smirnai gyülekezet van megdicsérve, és ezen ígéretet kapja: „Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját”. Akik halló fülekkel rendelkeznek, hallgatniuk és figyelniük kell a Királytól származó ezen üzenetekre – 1:10-3:22.
A következő, Isten trónjának látomása. Aki ezen ül, 24 vén illetve 4 szokatlan kinézetű lelkes állat által van körülvéve. Aki a trónon ül, rendelkezik egy hét pecséttel lepecsételt könyvvel, amelyeket Isten Bárányának kivételével senki sem képes feltépni. Mialatt ő egyenként feltépi a pecséteket, a látomás kiterjed. Egy győzedelmes harcos fehér lovon való megjelenése előzi meg, a másik négy lovas bejövetelét, aki bajt hirdet Sátán „földje” számára. Aztán feltűnnek Krisztus követői, akik mártírhalált szenvedtek; Sátán hatalmas emberei meg vannak rémítve egy nagy földrengés által, a nap és hold elsötétülésétől, valamint a csillagok lehullásától. Aztán János, látomásában látja a szellemi Izráel 144.000 elpecsételtjét, valamint ezek mellett, egy minden népből származó nagy sokaságot, amely Isten trónja előtt szolgál. A hetedik pecsét feltépésével, a látomásban megjelenik hét angyal, akik trombitáltak – 4:1-8:6.
Mialatt mindegyik angyal belefúj trombitájába, csapások jönnek Sátán szervezetére. A trombitaszó hatására, ezen földre, tengerre, folyókra és forrásokra jövő csapások, megható szavakkal vannak leírva. A negyedik trombita, a nap, hold és a csillagok harmadrészének elsötétülését vonja maga után. Az ötödik trombita hangzatára, egy csillag a földre esik, és egy sáskahad csapását váltja ki. Azonban mikor a hatodik angyal is trombitál, más csapások, és egy nagy
356
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
mészárlás jön; a csapások, a megmaradt embereket nem késztetik bűneik megbánására. Megjelenik egy másik angyal, egy könyvecskével. János megeszi, és szájában mézédesnek találja, azonban gyomrában keserűnek. Meg van jelentve neki, hogy a szent város 42 hónapig tiporva lesz a nemzetek által, hogy Istennek két prófétája 1260 napig, zsákba öltözve fog prófétálni, hogy aztán megöletettnek Sátán fenevada által, azonban a népek sokasága meg fog rémülni, mikor Jehova Isten szelleme által, ismét életre lesznek hozva. Akkor a hetedik angyal szájához teszi és megszólaltatja a trombitát. Egy erőteljes mennyei kórus énekel: „E világnak országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek, a ki örökkön örökké uralkodik”. A Mindenható Isten megmutatta hatalmát, és felkent Királya uralkodik! Elérkezett a holtak megítélésének ideje, hogy meg legyenek jutalmazva a szentek és próféták, valamint akik félik az Istent, és hogy meg legyenek semmisítve azok, akik pusztítják a földet! Azonban a föld népei megharagudtak – 8:7-11:19.
A jelképben, egy asszony fiút szül a menyben; Mihály és angyalai harcolnak a Sátán és démonai ellen; a bűnös csábító és hordái a földre vettetnek, ahol ők felelősek a megsokasodó szerencsétlenségekért; ők követik Krisztus követőinek maradékát, hogy üldözzék ezeket (12:1-17). Aztán a tengerből megjelenik a hétfejű és tízszarvú fenevad. Ő ámulatba ejti a világot, és az emberiség imádja a Sárkányt, aki hatalmat adott ennek. Aztán egy másik fenevad jön, a bárányéhoz hasonlatos két szarvval, aki csodákat tesz. Elkészíttetik az első fenevad egy képe; a bűnös rendelet azt mondja, hogy mindazoknak, akik nem imádják, meg kell haljanak. A fenevad bélyege nélkül senki se vehet, és el nem adhat semmit. Az ő száma 666 – 13:1-18.
Isten Báránya a mennyei Sion hegyén áll, míg vele van az emberek közül megváltott 144.000 örökös. Ők egy új éneket énekelnek a trónus előtt. Angyalok jelennek meg: egyik az örökkévaló evangéliummal, hogy hirdettessen ez az evangélium, egy másik, aki azt kiáltja, hogy Babilon elesett, egy harmadik, aki arra ítéli
JELENÉSEK
357
a fenevad imádóit, hogy igyanak Isten haragjának poharából, míg azok akik ezentúl az Úrban fognak elhunyni, áldottaknak vannak nyilvánítva, mialatt Isten egy angyala learatja a föld termését, míg egy másik, Isten haragjának borsajtójába veti a terményt, ahol megtapostatnak (14:1-20). Egy másik látomás, hét angyalt mutat, hét pohárral, amelyek az utolsó hét csapást tartalmazzák (15:1-8). Sátán világának egyetlen része sem fog megszabadulni az, e poharakból kiöntött csapásoktól. Az angyalok kiöntik őket a földre, a tengerre, a folyókra, a forrásokra, a napra, a fenevad királyiszékére, a nagy folyóvízre, az Eufrátesre és a levegőbe! Mikor kiöntetik a hatodik pohár, be van mutatva, hogy Sátán démonai összegyűjtik szervezetüket Armageddonra – 16:1-21.
Aztán egy felékesített parázna jelenik meg, egy hétfejű és tízszarvú, veres fenevadon ülve. Ez Babilon, minden paráznának anyja! Ezen fenevad megjelent egyszer, aztán eltűnt, a parázna által lovagolva jelenvén meg ismét. Ez a parázna egy öngyilkos csatába hajszol Isten Báránya ellen, azonban mielőtt elszenvedné az örök megsemmisülést, a fenevad leveti a paráznát és egy nagy, megsemmisítő haraggal áll bosszút rajta (17:1-18). Ez a látomás itt véget ér, azonban a következő megerősíti Babilon bukását. Isten népe parancsot kap a belőle való kivonulásra. Bűnei egész az égig hatoltak, és egy kettőztetett büntetés méretik rá, amely a megsemmisítésbe veti, akár egy tengerbe vetett malomkövet. Bukásán, Sátán világának fejedelmei sírnak és ordítanak. Azonban Isten egei örvendeznek. Eljött a bosszúállás ideje – 18:1-24.
A következő két fejezet, Sátán illetve viperahadserege teljes megsemmisítésének csatáját írja le. Miután megkapja a Bárány menyegzőjének látomását, János látja Jézust, a „királyoknak Királyát, és uraknak Urát”, aki mennyei hadseregeit vezeti, minden ellenféllel szemben. Még maga Sátán is meg van kötözve ezer esztendőre, mialatt Krisztus és áldott szentjei uralkodnak és ítélik az emberiséget, míg ezen időszak végén a Sátán eloldoztatik egy rövid időre, hogy egy végső próbára tegye
358
”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”
Jehova új világának lakosait. Közvetlenül ezt követően, ezen bűnös végleg meg van semmisítve, az általa elcsábítottakkal együtt – 19:1-20:15.
János látomásainak sorozata, fenséges dicsfényben ér véget, Jehova új egeinek és új földjének megjelenésével. Megmutatkozik a mennyei Jeruzsálem, a maga fenséges szépségében. Jehova Isten és Jézus Krisztus olyan erővel világítják meg, hogy elsápasztják a déli napot, míg ezen mennyei városban, a népek dicsőséget és tiszteletet hoznak. Az Isten és a Bárány trónjától, tiszta folyó ered, az élet vizével, míg ennek partjain nő az életnek fája, Isten szolgáinak javára – 21:1-22:7.
Az utolsó versek (8-21) egy meghívást tartalmaznak az élet vizének ivására. Ezen meghívás a Lélek és Menyasszony által van téve. Akik halják ezen meghívást, jöjjenek és igyák az életnek vizét ingyen. Ezen versek, amelyek a Jelenések befejezését képezik, ismét figyelmeztetnek, hogy Isten Igéjéhez senki hozzá ne tegyen és el se vegyen belőle. Jehovának legyen hála, hogy Igéje örökké tart és eljutott napjainkig. Ezáltal vagyunk mi ”FELSZERELVE MINDEN JÓ CSELEKEDETRE”.
KÉRDÉSEK:
1. Milyen téves gondolatnak megszületéséhez vezettek azon címek, amelyeket különböző Bibliafordítások adtak e könyvnek? 2. Hogyan tudjátok bizonyítani, hogy János apostol volt az, aki a Jelenések könyvét írta? 3. Hol írta ő? 4. Mikor írta? 5. Kihez lett intézve? 6. Milyen összefoglalót készíthetünk: (a) az 1-3 terjedő fejezetekből? (b) a 4:1-től 8:6-ig terjedő fejezetekből? (c) a 8:7-től 11:19-ig terjedő fejezetekből? (d) a 12. és 13. fejezetekből? (e) a 14-16 fejezetekből? (f) a 17, 18 fejezetekből? (g) a 19, 20 fejezetekből? (h) a 21, 22 fejezetekből?
7. Miért kell köszönetet mondanunk Istennek, az ő örökkévaló Igéjéért?