Jehova ünnepe
Az
ŐRTORONY
és Krisztus
jelenlétének hírnöke
Ti vagytok az én
tanúim, szól Jehova,
hogy Isten vagyok.
Ésaiás 43:12
Vigyázó! meddig még az éj?
Ésaiás 21:11
The Watchtower and Herald of Christ's Presence
(Hungarian Edition)
Monthly, March 15th, 1933
Revista lunara - Anul 20
Vallásos f-irat 20. évlolyam
6. szám
1933 március 15 hó
TARTALOM
"Jehova ünnepe"
83
A háromságtan titka
92
Felfuvalkodás Isten ellen
92
Entered at Second Class Matter April 24th, 1929, at Brooklyn, N. Y.. Postoffice under the Act of March 3rd 1879. (Sec. 397, P.L and R.)
Vyplaceni novin. známkami povoleno feditelstvím post a telegrafu dne 30. XII. 1933 pod cis. 322 020-VII-1933. Printed in Czechoslovakia.
.
A z Ő r t o r o n y
Megjelenik félhavonként.
A Watch Tower Bible And Tract Society kiadása
Wachtturmstreet 1—19, Magdeburg, Germany.
Föszékhelye: 117 Adams Street, Brooklyn, N. Y.
Tisztviselői:
Rutherford J. F. elnök.
Van Amburgh W. E, titkár.
„És minden fiaid Jehovától lesznek tanítva és nagy lesz fiaid békessége.” — Ésaiás 54:13, angol fordítás.
Amit a Szentírás tisztán és világosan tanít:
J e h o v a az egyedül igaz Isten, Örökkévaló, a menny és a föld Teremtője, minden teremtményeinek életadója; a teremtés kezdete, illetve a legelső teremtménye a Logosz (ige) volt; a többi dolgok teremtésében ő képviselte Istent; most a Logosz a megdicsőített Úr Jézus Krisztus, mennyen és földön teljhatalommal van felruházva, Isten legfőbb végrehajtó tisztviselője.
I s t e n a földet az ember számára, a tökéletes embert pedig a föld számára teremtette és neki a földet rendelte hazájául; az ember azonban szándékosan megszegte Isten törvényét és emiatt halálra ítéltetett; Ádám bűne következtében minden ember bűnösnek született és nem rendelkezik életjoggal.
J é z u s emberré lett és az ember Jézus az emberiség váltságértékének vagy váltságának megszerzése miatt halt meg; Isten őt mint isteni teremtményt támasztotta fel; vette fel a mennybe, minden teremtmény és minden méltóság fölé emelte és minden hatalommal és tekintéllyel felruházta.
J e h o v a szervezete Sion, ennek Krisztus Jézus a legfőbb tisztviselője s a világ jogos királya; a felkentek, Jézus hű kővetői, Sion gyermekei, Isten szervezetének tagjai és tanui, kiváltságukat és kötelességüket képezi, hogy Jehova Isten felsőbbségéről bizonyságot tegyenek, Istennek a Szentírásban kifejezett elhatározását az emberiséggel közöljék és a királyság gyümölcseivel mindenkit megkínáljanak, aki azokról tudomást kíván szerezni.
A v i l á g végéhez ért, Jehova az Úr Jézus Krisztust a tekintély trónjára emelte; Jézus mint Isten királya, a Sátánt a mennyből kivetette és most Isten országának felépítését végzi a földön.
A V i l á g n é p e i n e k megmentése és megáldása csak Isten országa által történhetik, amely ország Krisztus uralkodása alatt immár megkezdődött; az Úr soronkövetkező nagy munkáját Sátán szervezetének elpusztítása és a földön az igazság beiktatása és megerősítése fogja képezni; Isten országa alatt mindazok, akik igaz-
ságos törvényeinek engedelmeskednek, helyreállíttatnak és örökké élhetnek a földön.
Küldetése:
E folyóirat az embert Jehova Istennek és a Bibliában közölt akaratának megismeréséhez akarja hozzásegíteni. Főképpen oly bibliai tanításokat közöl, melyek Jehova tanúinak szolgálnak segítségül. Minden olvasót rendszeres bibliatanulmányozáshoz segít s evégből más iratokkal is szolgál, mint segédeszközökkel a Biblia tanulmányozására. Rádióközvetítésre és más, nyilvános előadásokra alkalmas, a Szentírás megértését szolgáló cikkeket is közöl.
Közleményeiben e folyóirat szigorúan csak a Szentírást tartja tekintélynek. Minden felekezettől, szektától, párttól és más világi szervezettől független. Tartózkodás nélkül, teljes erejéből Isten országa mellett kel síkra, mely Krisztus, a szeretett Király alatt fog felépülni. Nem ragaszkodik dogmákhoz, ellenkezőleg, mindenkit felszólít, vizsgálja meg tartalmát a Szentírás alapján gondosan és kritikus szemmel. Nem avatkozik viszálykodásokba és személyes érdekű ügyeket sem közöl.
Előfizetési ára:
Amerikában: egy évre 1 Dollár; félévre 50 cent.
Canadában: egy évre 1 Dollár 50, félévre 75 cent.
Csehszlovákiában: egy évre 24 Kĉ, félévre 12 Kĉ.
Magyarországon: egy évre 4.50 P. félévre 2.25 P.
Romániában, egy évre 150.— lei, félévre 75,— lei.
Levelező és megrendelési címe:
Watch Tower, 117 Adams Street, Brooklyn, N. Y.
Magyarországon: Watch Tower, Budapest, V., Katona József-u. 41
Csehszlovákiában: Brno, Hybesova 30.
(E folyóirat több nyelven, fordításokban jelenik meg.)
Mindazok, akik a Bibliát komolyan kutatják, azonban fogyatkozás, szegénység vagy balsors következtében az Őrtornyot nem tudják megfizetni, azt ingyen megkaphatják, amennyiben azt évente egyszer a kiadóhivataltól kérik és az ingyenes küldés kérését megindokolják. Mi a szűkölködőknek szívesen segítségükre vagyunk, azonban a postai rendelkezések megkövetelik, hogy a szállítást évente egyszer írásban kérjék.
Emlékünnep
Amennyiben Jehova igéje az ő tanúival megérteti, április 9-én, vasárnap este 6 óra után van a helyes idő Urunk halála 1933 évi emlékének megünneplésére. Ezt itt még jóelőre tudtúl adjuk, hogy Jehova „kiválasztott szolgájának" tagjai az egész földön előkészülhessenek az ünnepnek egységben való megünneplésére. A Társulat tudni kívánja, hogy az ünnepen hányan vettek részt. Ezért szeretettel kérjük a csoportok titkárait, hogy nyomban az emlékünnep után erről azon hivatalt értesítsék, melynek felügyelete alatt dolgoznak, tehát az Egyesült Államokban lévök a főhivatalt Brooklynban, a Csehszlováklabeliek a magdeburgi hivatalt stb. Ugyanígy tegyenek az úttörők és egyedülálló testvérek is jelentésükkel. Oly testvérek, akik oly országban laknak, mely nem tartozik valamely alhívatal kezelésébe, jelentéseiket szíveskedjenek dírekt a brooklynl főhivatalnak küldeni.
WT., 1933 február 15.
A maradék hálaadó napjai
A folyó év április 8-tól 18-ig (Csehszlovákiában 17-ig) terjedő idő arra lett kiválasztva, hogy Jehova tanúinak a
föld minden részén alkalmuk legyen, hálájukat a nagy és szeretetben gazdag Jehova iránt különös mértékben kifejezésre juttatni. Urunk Jézus halálának emlékünnepe ezen hálaadóidőszak második napjának estéjén lesz megtartva. Mivel ez épp vasárnap estére esik, így az emlékünnepen való résztvétel előtt majdnem az egész maradék az egész szombatnapot vagy legalább szombat délutánt és az egész vasárnapot az ő nevének dicsőítésére fordíthatja a munkatéren való bizonyságtevésben. Ha Jehova maradékának hű tagjai mindenütt igyekeznek ennek megtevésére, akkor a viszony azok száma között, akik a munkatéren való bizonyságtevésben aktív részt vesznek s akik ez évben az emlékünnepen részt vesznek, sokkal kedvezőbb lenne, mint az az elmúlt évben volt.
Az Úrvacsorát követő hét folyamán az egész maradéknak, mialatt az emlékünnep áldásai szívüket áthatják, azon nagy kiváltságot bírják, hogy a lehető legtöbb időt fordítsák arra, hogy Jehova iránti hálájukat házról házra járva nyilvánosan kifejezésre juttassák s így e világ szegényeivel együtt résztvegyenek azon jó dolgokban, melyeket Jehova az ő maradéka számára ünnepi eledelként szerzett.
WT., 1933 február 15.
Wachtturm-Druckerel, Magdeburg. Csehszlovákiában felelős: Anton Gleissner, Brno-Jullánov. Hvbeáova 30.
AZ ŐRTORONY
ÉS KRISZTUS JELENLÉTÉNEK HÍRNÖKE
20. évfolyam
Brooklyn - 1933 március 15 - Magdeburg
6. szám
„Jehova ünnepe”
„És legyen ez a nap nétktek emlékezetül és ünnepnek szenteljétek azt az Úrnak (Jehovának).” — Mózes II. 12:14.
1 JEHOVA neve felkent maradékának szívében és elméjében a földön mindinkább gyarapszik, mivel Jehova szüntelenül közli vele nevének mindenekfelett való fontosságát. Egykor azt gondoltuk, hogy az Egyiptomban elrendelt páska, valamint az a páskaünnep, melyet Jézus Krisztus tartott és az Úrvacsora mint Jézus Krisztus halálára vonatkozó emlékünnep főképpen a váltságdíj fontosságát, Krisztus testtagjainak a megváltását s végül minden engedelmes embernek a bűn és a halál szolgaságából való megszabadítását akarja kihangsúlyozni. Ezeket az igazságokat természetesen tanítja, azonban a legjelentőségteljesebb igazság, amelyet tanít, Jehova névének az igazolása. Mózest főképpen azért küldötte Isten Egyiptomba, hogy igazolja Jehova nevét. (Sámule II. 7:23) Mindazok a becses tanítások, melyek a megváltásra, nevezetesen a választottak és Isten gyülekezetének megszabadítására, valamint az emberiség megváltására és megáldására vonatkoznak, csak mellékkörülményképpen állnak összefüggésben a Felséges nevének igazolásával. Jehova az ő prófétája útján igéjében nyomatékosan kijelentette, hogy minden teremtmény megtudja, hogy ő a mindenható Isten. Egyiptom uralkodójának bukása Sátán pusztulásának jelképi ábrázolása volt; Jehova ezt azért rendelte, hogy mindenki „megismerje, hogy ő, kinek neve Jehova, egymaga felséges Isten az egész
földön." — 83. zsoltár 19.
2 Ismét eljött egy új esztendő, amidőn Jehova felkentjeinek kötelessége és nagy kiváltsága az emlékünnep (űrvacsora) megünneplése. Rendkívül érdekes tudnunk, hogy Jézus pontosan 19 száz évvel ezelőtt tartotta az utolsó páskaünnepet és most 1933-ban a maradék kiváltsága az ünnep megtartása. Mi ebben az évben jobban fogjuk értékelni ama kiváltságot, mivel most sokkal világosabban láthatjuk, mint valaha, hogy Jehova nevének teljes igazolására, az idő eljött. Jehova, az Úr a maradék erőssége (mások szerint: dicsérete). Ez az a nap, melyet Jehova szerzett nevének igazolására, amidőn megáldja munkáját; Jehova maradéka ezt az ünnepet örömmel és ünnephez méltóan fogja megtartani.
3 Jehova neve a legnagyobb az emléknevek között, melyek a földön az embernek valaha adattak. „Ez az én nevem örökké és ez az én emlékezetem (Schmoller szerint: emléknevem)." Jehova egy angyalt küldött a mennyből, hogy ezt a nevet hirdesse az emberek között. Ez a név csodálatos tűz közepéből jelentetett ki, amely tűz egy rózsabokrot nyaldosott körül a pusztában, de a bokor maga nem hamvadt el. (Mózes II. 3:2—5) Ez nagyon jól ábrázolta annak nevét, „aki megemésztő tűz és féltőn szerető Isten". (Mózes V. 4:24) E szent és emlékezetül adott név előtt még a gőgös és ha-hatalmas földi uralkodónak, Fáraónak, Sátán képviselőjének is teljesen meg kellett alázkodnia és el kellett ismernie, hogy annak a neve Jehova, aki mindenható és az ő szava a legfőbb tekintély, kétségbe nem-vonható és nem lehet vele győzelmesen szembeszállani. E név első hirdetése oly körülmények között történt, amelyek e név gyors igazolását követelték meg; de ennek az emlékezetül adott névnek mostani teljes igazolása azzal fog járni, hogy ezt a nevet az életben levők örökké meg fogják őrizni és tiszteletben fogják tartani. „Jehova, a te neved örökkévaló és emlékezeted nemzedékről nemzedékre szól." — 135. zsoltár 13.
4 Jehova nemcsak emlékezetül adta nevét népének, hanem azonkívül még egy bizonyos napot is emléknapul rendelt. Ez az a nap volt, amidőn az ő neve megdicsőíttetett és kétségtelenül bebizonyult, hogy az ő neve teljesen azonos értelmével. E nap megjelölése és meghatározása céljából mondotta Isten Mózesnek: „És legyen ez a nap néktek emlékezetül és ünnepnek szenteljétek azt az Úrnak (Jehovának) nemzetségről-nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt.“ (Mózes II. 12:14) Évszázadokkal később ugyanez a nap megint hozzájárult, Jehova nevének igazolásához az ő kedves és egyszülött fia, Jézus Krisztus által; azért rendelte el Isten fia, hogy azt a napot hű követői emlékezetül megünnepeljék. Azon a napon úgy tetszett, mintha a sötétség és a gonoszság hatalmai győztek volna. De a valóságban azok nem győztek; mert ő, akit Jehova szándékosan mint embert küldött a földre, Sátán kihívására, bebizonyította hűségét Istene és atyja iránt, habár
84
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
20. évfolyam, 8. szám
Isten meg is engedte az ő halálát és Jézus így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" Minden látszat ellenére Jehova igéje éppen ezáltal igazoltatott. Nem kell meglepődnünk azon, hogy a hivalkodó Sátán, aki állandóan kihívta Jehovát, most arra bírta rá földi szolgáit, hogy Jézus sírját a helytartó pecsétjével lepecsételjék és katonákat rendeljenek őrzésére, hogy így megakadályozza, ha lehet Isten ártatlanjának hűsége és szeretete megjutalmazását, azaz a halálból való feltámadását. Jézusnak halottaiból való feltámasztása azonban szintén hozzájárult Jehova nevének igazolásához.
5 Isten hű fia szerette Atyjának mindenek felett való nevét. Amíg Jézus mint ember élt a földön, szeretettel ünnepelte meg a páskát, mivel azon törvény alatt született, melyet Atyja Egyiptomban kötött a zsidókkal az első páska alkalmával és Jézus így tisztelte Jehovának, Atyjának nevét. Az az este, amely Nisan (Abib) hó 14. napján kezdődött, „naplementétől" számított. És Jézus tanítványaival együtt abban a városban gyűlt össze, melyet Isten kijelölt, hogy „abba helyezze az ő nevét". (Mózes V. 16:6) Ők összegyűltek
Isten parancsát követve, „Jehova ünnepének" megtartására. „Elkészíték a húsvéti bárányt és mikor eljött az idő, asztalhoz űle s a 12 apostol ővele egyetemben. És monda nékik: Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék. Mert mondom néktek, hogy-többé nem eszem abból, miglen beteljesedik az Isten országában. És a pohárt vévén, minekutána hálákat adott, monda: Vegyétek ezt és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek, hogy nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből, miglen eljő az Isten országa." (Lukács 22:13—18) Miután Jehova nevének emlékezetére a páskát így elfogyasztották, rendelte el Jézus az emlékünnepet a maga halálának emlékezetére, Atyja nevéhez való hűséggel és a jövőbe tekintett arra az országra, amely teljesen igazolni fogja Jehova nevét. Már az a tény, hogy ez alkalommal bort ittak, magában is azt mutatja, hogy az éppen akkor elfogyasztott páska vacsora nem volt ok arra, hogy szomorkodjanak, hanem hogy istenileg örüljenek és megvidámítsák szívüket, mert „a bor megvidámítja az ember szívét." — 104. zsoltár 15.
6 Amidőn Jézus az új vacsora jelképeit ismertető jeleit megnevezte, mondotta:! „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." (Lukács 22:19) Amidőn Jézus ezt a parancsot adta, semmit sem vett el a Jehovát megillető dicsőségből, dicséretből és tiszteletből; nem utasította arra tanítványait, hogy ez új vacsorának őt tegyék gondolataikban érdeklődésük középpontjává, ő csupán a jelképekről s azok jelentőségéről szólott. Az éppen bevégzett páska, a bárány és a kovásztalan kenyér őket gondolataikban 15 századdal vezette vissza Mózeshez és ahhoz a páska-bárányhoz, amely Mózes helyében megöletett, hogy a zsidók megváltassanak és a szolgaság házából, Egyiptomból kivezettesse-
nek és ott Jehova nevet szerezzen magának. Ez oly idő volt, amidőn Isten ügyét majdnem teljesen elnyomták a földön, mivel az ő választott népe szigorú, kegyetlen kényszermunka alatt rabszolgai teendőket végzett és majdnem teljesen felhagyott atyái Istenének igazi imádatával. Jehova erről az állapotról beszélt, amidőn így szólt Ezékielhez (20:5—7): „Így szól az Úr Isten (Jehova): Azon a napon, amelyen elválasztám Izraelt és felemelém kezemet a Jákob háza magvának és megismertetém magamat velük Egyiptom földjén és kezemet felemelém nékik, mondván, én vagyok az Úr (Jehova), a ti Istenetek! Azon a napon felemeltem kezemet nékik, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről arra a földre, amelyet kinéztem vala nékik, amely tejjel és mézzel folyó és ékessége az minden tartománynak. És monda nékik: Kiki az ő szeme utálatosságait elvesse és Egyiptom bálványaival meg ne fertőztessétek magatokat; én vagyok az Úr (Jehova), a ti Istenetek." Abban az időben nagyon meg volt rendülve a mindenható Istenben való hit, s azért vált ki Mózes erős hitével minden testvérei közül. „Hit által rendelte a páskát és a vérnek kioltását, hogy az öldöklő ne illesse az ő elsőszülötteiket." — Zsidók 11:28.
7 A fent vázolt körülmények között a mindenható Isten képviselő útján szállott le Egyiptomba, hogy nevet szerezzen magának s hogy az emberek megtudják és megtanulják, hogy ki a világegyetem uralkodója, a nagy életadó, az élet megoltalmazója és helyreállítója. Mózes oly hitet tanúsított Isten iránt, amely az embernek igazságul számítódik. „Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnevekedett, hogy Fáraó leánya fiának mondják, inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig óráig való gyönyörűségét; Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta oda Egyiptomot, nem félvén a király haragjától; mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant." (Zsidók 11:24—27) Mivel Mózes hitből igazult meg, Isten őt Krisztus előképéül alkalmazta, aki Isten nevét igazolni fogja és megszabadítja az emberiséget. Isten most a csipkézett Hóreb hegy által akarta jelképezni Isten királyságát; azért angyalt küldött és megjelent Mózesnek Hóreb, azaz „Isten hegyénél". Így szólt Mózeshez: „Mikor kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek. Mózes pedig monda Istennek: Imé én elmegyek az Izrael fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem tihozzátok; ha azt mondják nékem: mi a neve? mit mondjak nékik? És mondá Isten Mózesnek: Vagyok, aki vagyok (más fordítás szerint: Vagyok, mert vagyok; az leszek, aki akarok). És monda: így szólj Izrael fiaihoz: a 'Vagyok' küldött engem tihozzátok. És ismét mondta Isten Mózesnek: így szólj Izrael fiaihoz: Jehova, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene küldött engem tihozzá-
1933 március 15.
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
85
tok. Ez az én nevem mindörökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre." — Mózes 2. 3:12—15.
8 E szavakkal tárta fel nevét Isten, az Úr Mózesnek, hogy az neki védelmezője legyen és Mózes, aki most már Istenben való hite által igazolt volt, e névhez kellett folyamodjon és abban, mintegy erődítményben menedéket találjon és az Egyiptomban lévő testvéreit is ebbe az erődítménybe vezesse, hogy azok is biztonságban legyenek. (Példabeszéd 18:10) Isten Ábrahám, Izsák és Jákób előtt mint „El Schaddai", azaz mint a mindenható Isten mutatkozott be. (Mózes II. 6:2, 3) Látszat szerint „El Schaddai" nem bizonyult elég erősnek abban az időben, amidőn a zsidók Egyiptomban laktak. Isten mindenhatósága nem működött érettük József elhunyta óta. De a mindenható Isten éppen e keserves szolgaságot közölte előre népével. Mintegy négyszáz évvel ezelőtt mondotta Ábrahámnak: „Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem az övé; és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én és annakutána kijönnek nagy gazdagsággal ... Csak a negyedik nemzedék tér meg ide." (Mózes I. 15:13—16) Előre bejelentette Jehova azon szándékát, hogy nevet szerez magának.
9 Mivel a leigázott zsidók a végzett robotmunka által teljesen eltompultak, ritkán vagy alig gondoltak a mindenható Isten megszabadításukra vonatkozó kijelentésére. Azért Isten nem arra utasította Mózest, hogy azt mondja a zsidóknak, hogy a mindenható Isten küldötte őt, hanem arra utasította, hogy így szóljon: „A VAGYOK", vagyis a létező küldötte őt. S azt mondta néki, ha megkérdezik tőle, mondja azt, hogy az ő atyáik Istene, akit mint a Mindenhatót ismerték, jelent meg néki és küldötte őt; de kijelentvén nekik, hogy mi a mindenható Istennek most választott neve, Mózes arra mutatott rá, amit Isten most akar tenni őérettük. Az ő neve fogja velük megismertetni, hogy mit remélhetnek Istentől, hogy az jó-e vagy rossz s hogyan fog viselkedni irántuk. Mivel Isten tudta ezt, közölte velük Mózes utján a Vagyok vagy Jehova nevét. Ha a zsidók egyáltalán megértették, hogy ez a szokatlan név Istennek teremtményeivel való szándékára vonatkozik, vigaszt is merítettek azon ígéretből, hogy a mindenható Isten most elhatározta, hogy mint Jehova, azaz az elhatározás Istene nyilatkozzék ki, s most már remélhetik, hogy használni fogja mindenhatóságát az ő atyáikkal közölt jóakaratának teljesítésére.
10 De elsősorban nem őérettük történt csupán, hogy a mindenható Isten akkor a figyelmet a maga Jehova nevére terelte és közölte annak jelentőségét. „Mert mindaz, ami megiratott, a mi okulásunkra íratott meg, hogy a kitartás és az írások buzdítása által reménységünk legyen." (Róma 15:4) Ezzel összhangban csak most az utóbbi években, amióta Jehova elküldte a nagy ellenképes Mózest, hogy az ő nevét dicsőségesen bemutassa,
értettük meg az itt feltárt nevét és lett az híres Isten maradéka között; s most a maradék értékelni tudja e név sajátságos jelentőségét.
11 Isten azóta kezdte használni ama kijelentést, hogy „azt mondja az Úr (Jehova)", amióta a mindenható Isten közölte nevét Mózessel, prófétájával. E szavakat Isten akkor használta először, amidőn Mózes felkészült, hogy Isten képviselőjeképpen Egyiptomba menjen, Mózesnek következő megbízást adván: „Ezt mondd azért a Fáraónak: Így szólt Jehova: Elsőszülött fiam az Izrael; azért azt mondom neked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem!" (Mózes II. 4:22, 23) Isten szolgája szükségképpen e szavakkal kellett hogy előadja küldetését Fáraó előtt, hogy Fáraó tudomásul vegye, hogy ez a küldetés nem embertől, hanem Istentől van s hogy Fáraó megismerje Jehova felsőbbségét és azon komolyan és tisztelettel gondolkodjék. Ugyanígy adják elő Jehova tanúi Sátánnak és alárendeltjeinek ezt az üzenetet ebben az időben.
12 „Annakutána pedig elmenének Mózes és Áron (Áron mint Mózes tolmácsa) és mondának Fáraónak: Ezt mondja az Úr (Jehova), Izraelnek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy ünnepet üljön nekem a pusztában! A Fáraó pedig így szólt: Kicsoda az Úr (Jehova), hogy szavára hallgassak és elbocsássam Izraelt? Nem ismerem Jehovát és nem is bocsátom el Izraelt." (Mózes II. 5:1, 2) Így mutatkozott hasonlónak Fáraó az ördöghöz, akit képviselt, imádott és szolgált, mint oly ember a földön, aki szembeszállott Isten nevével és azt meggyalázta. Fáraó kétségbe vonta Jehova nevét és könnyelműen nyilatkozott arról, mintha az valamely újkeletű istennek lett volna a neve, aki kisebbrendű Egyiptom isteneinél; sőt nyíltan azt mondotta, hogy nem ismeri el Jehovát. A mindenható Isten ezzel az aljas viselkedéssel szemben kezdte feltárni szándékát, hogy mindenki megtudja, hogy én Jehova vagyok. Mielőtt az Úr a tíz csapást „Kám országára" bocsátotta volna, mondotta Mózesnek (és ekkor mondott elsőízben ily szavakat): „És népemmé fogadlak titeket s Istenetekké lészek néktek és megtudjátok, hogy én Jehova vagyok, a ti Istenetek, aki kihozlak titeket Egyiptom nehéz munkái alól." (Mózes II. 6:7) „S megtudják az Egyiptombeliek, hogy én vagyok Jehova, amikor kinyújtom kezemet Egyiptomra és kihozom Izrael fiait őközülök." — Mózes II. 7:5.
13 Fáraó a kilencszer egymásután megismétlődő csapások dacára, amelyek őt és népét érték, nyakasan ellenszegült és nem akarta megismerni és elismerni a bizonyítékokból, hogy Jehova az Isten. De miért gyakorolt Isten ily nagy türelmet egy fűszálhoz hasonló teremtmény iránt? Ennek okát a következő, Jehova által Fáraóhoz intézett szavakban látjuk meg: „Én szándékosan hagytalak téged életben, hogy megmutassam rajtad az én hatalmamat s hogy az én nevemet (az én bizonyságtevőim) az egész földön dicsőítsék."
86
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
20. évfolyam, 8. szám
(Menge szerint) „De azért tűrtelek meg." (Elberfeldi éa Schmoller fordítás szerint.) Fáraó ezen egész idő alatt nem akarta elbocsátani Izraelt, Jehova „elsőszülöttjeit"; most azonban Jehova Fáraó fiát, elsőszülöttjét akarta elpusztítani a tizedik csapás útján. Az izraelita családok megkímélésére való jogosultság és elsőszülötteik életbentartása miatt Jehova utasította Mózest, hogy mit kell tenniök az izraelitáknak. Az izraeliták, akik most megismerték Jehova nevét és azt behatóbban meg is értették és értékelték, megfogadták Mózes által Isten utasítását s azokat részletesen és pontosan törekedtek végrehajtani. Jehova maradéka most megértette az ő nevét s most már az ő utasításait úgy a betű, mint annak értelme szerint végre kell hogy hajtsa.
A páska
14 „Szólott vala pedig Jehova Mózesnek és Áronnak Egyiptom földén, mondván: Ez a hónap (Abib, azaz Nisan) legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izrael egész gyülekezetének, mondván: E hónap tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint, házanként egy bárányt. Hogyha a háznép kevés a bárányhoz, akkor a házhoz közel való szomszédjával vegyen a lelkek száma szerint; kit-kit ételéhez képest számítsatok a bárányhoz. A bárány ép, hím, egyesztendős legyen; a juhok közül, vagy pedig a kecskék közül vegyétek. És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik napjáig és ölje meg Izrael községének egész gyülekezete estennen. És vegyenek a vérből és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt. Ne egyetek abból nyersen, vagy vízbenfőtten, hanem tűzön sütve, a fejét, lábszáraival és belsejével együtt. És ne hagyjatok belőle reggelre. Vagy ami megmarad belőle reggelre, tűzzel égessétek el. És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben és nagy sietséggel egyétek azt; mert Jehova páskája az. Mert általmegyek Egyiptom földjén ez éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, az embertől kezdve a baromig és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok én, Jehova. És a vér jelül lesz néktek a házakon; amelyekben ti lesztek s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földjét. És legyen ez a nap néktek emlékezetül és ünnepnek szenteljétek azt Jehovának nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt." — Mózes II. 12:1—14.
Törvényszövetség
15 Ez volt az első törvény, melyet Jehova Izraelnek mint nemzetnek adott. Azért ez jelzi a
törvényszövetség kezdetét, amelyet Isten ővelük kötött. Isten, aki most nyilvánosan mint Jehova hirdettetett, szerezte ezt a szövetséget s azt akkor kezdte meg, amidőn választott népe még Egyiptomban volt, amely Sátán világát jelképezi. Ez 430 évvel azután történt, miután a mindenható Isten megkötötte Ábrahámmal szövetségét azon magra vonatkozólag, akiben meg fogja áldani a föld minden nemzetségét. Isten elhatározása szerint még évszázadoknak kellett eltelniük e mag megszületéséig. Addig az ideig a zsidók gyakran engednének a kísértéseknek, melyeknek a Sátán fennhatósága alatt álló többi nemzetek kihágásai folytán voltak kitéve. Jehova Isten a zsidók biztonsága és jóléte, valamint az alapvető fontosságú tanok tanítása érdekében kötötte a törvényszövetséget, mely szövetségben Mózest közvetítőül használta. „Ez a bűn miatt adatott, amíg eljő a mag, akinek az ígéret tétetett, rendeltetvén angyalok által, közbenjáró kezében. A törvény tehát Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg." (Galata 3:17, 19, 24) Ettől kezdve többé nem volt szabad választásuk a zsidóknak Egyiptomban. Ha elsőszülötteik megtartását s Egyiptomból való szabadulásukat és Isten népéül való kiválasztásukat óhajtották, be kellett lépniök e törvényszövetségbe. A páskára vonatkozó intézkedések teljesítése mutatta, hogy ők magukra vállalták a törvényszövetség feltételeit.
16 Az ő új naptárjuk első hónapjának tizennegyedik napja, azaz annak éjszakája kétségkívül nagyon ünnepélyes ügy volt a zsidók számára, mert szeretett elsőszülötteik élete forgott veszélyben. De helyzetüknek ez a komoly oldala mégsem vette el kedvüket, hogy védelmet keressenek és szabadulást elsőszülötteik részére a bárány vére alatt, tudván azt, hogy egyiptomi kényszermunkájuk a reggel, felvirradásával bevégződik s akkor mint Jehova szabad férfiai vonulhatnak ki abból az országból. A zsidók kétségtelenül meglátták az összefüggést elsőszülötteiknek a haláltól való megmenekülése és ama tény között, hogy azok halála helyében a bárány halála elfogadtatott. Valószínűleg azt is belátták, hogy a bárány nem egyenértékű egy emberrel s ennélfogva nem is egyenlő kárpótlás az, minélfogva a bárány tényleg csak jelkép volt és az ő közvetítőjük, Mózes helyén szerepelt. A képletben a bárány vére a közvetítő halála helyett használtatott, illetve azt helyettesítette. Igaz, hogy Mózes nem volt elsőszülött; Áron s az ő nővére, Mirjam idősebbek voltak Mózesnél. (Mózes II. 2:4; 7:7) Mózes azonban ükunokája volt Lévinek, tehát lévita volt. Isten megparancsolta Mózesnek: „És válaszd a Lévitákat nékem (én vagyok Jehova) az Izrael fiai közül való minden elsőszülött helyett." (Mózes IV. 3:41) E cserében Mózes mint lévita szintén bennfoglaltatott, tehát az elsőszülött helyett elfogadtatott. A bárány egy ily helyettesítőt jelképezett és a jelképben Mózes Jézust példázta.
1933 március 15.
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
87
17 Mózest hitből való megigazulása ugyanolyan hibátlannak tüntette fel Isten előtt, mint amilyen a páskabárány volt, ő isteni ihletség alatt mondotta, hogy ő az eljövendő nagyobb prófétát jelképezi; ő Jézus Krisztust, Isten bárányát példázta. (Mózes V. 18:15) Habár a páskával kezdődő törvény vezérlő mesterül (azaz fegyelmezőül) rendeltetett, hogy a zsidókat Krisztushoz vezesse, ők akkor nem tudták értékelni a tényt, hogy a páskabárány azt példázza, aki nagyobb lesz Mózesnél, azaz Jézus Krisztust. A törvényszövetséget Isten „Jehova" nevével kezdette meg. Azért folyamodtak az engedelmes zsidók, amidőn a házban a bárányt levágták és azt — a bárány vére alatt állván — elfogyasztották, tényleg Jehova nevéhez, mint erős toronyhoz, mégpedig inkább a magunk oltalma, mint a leölt bárány dicsőítése végett. A zsidóknak természetesen fel kellett ismerniük az Isten bárányára vonatkozó utasításokat és intézkedéseket. Azonkívül a páskavacsora „Jehova ünnepe" volt. Jehova kijelentése volt, hogy igazolni fogja a maga nevét.
18 Főképpen Izrael elsőszülöttei tartoztak hálával az Úrnak, mivel őhelyettük fogadtatott el Isten akarata szerint a páskabárány halála. Tehát éppen Isten ezen elsőszülöttei voltak főképpen a megváltott nép, hogy az ő nevét viseljék és az ő nevének legyenek népei. Ezt egészen világosan mutatja az, hogy attól kezdve Isten minden elsőszülöttet magának követelt. Az Egyiptomban megkímélt elsőszülöttek helyében a Lévi törzsét választotta örökségéül s ez a törzs Jehovában találta meg örökségét. (Mózes IV. 3:12, 13; 18:20) Ezek az elsőszülöttek e tekintetben Krisztus testének hű tagjait példázzák, a gyülekezetet, „az elsőszülöttek gyülekezetét, kiknek neve a mennyben van felírva". A zsidók elsőszülöttei hálával tartoztak atyáiknak amiatt, hogy azok az elsőszülöttek érdekében kiadott páskarendeleteket engedelmesen végrehajtották. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a hasonmási elsőszülöttek megmentése és megtartása szüleiknek vagy másoknak hitétől és engedelmességétől függ. De az eset azt mutatja, hogy Izrael érdekei elválaszthatatlanok voltak az elsőszülöttektől s hogy az elsőszülöttek az egész nemzetet képviselték. Ha az atyák nem vágták volna le elsőszülötteik érdekében a bárányt, már nyomban kezdetben megszegték volna a szövetséget; elsőszülötteik ebben az esetben meghaltak volna és egyetlen zsidó sem menekült volna meg, hanem azután is rabszolga sorban marad és Egyiptomban hal meg. Mivel pedig az elsőszülöttek érdekei azonosak voltak az egész nemzet érdekeivel, az egész nemzet egy elsőszülötthöz hasonlított. Jehova ezt éppen így közöltette Fáraóval: "Az én fiam, az én elsőszülöttem Izrael." (Mózes II. 4:22) Az igazi bárányt az elsőszülöttek gyülekezete érdekében Jehova Isten, a mennyei Atya szerezte és vágatta le és ő adta „Isten bárányát, aki elveszi e világ bűneit". — János 1:29.
19 A báránnyal Egyiptomban történt esemény előre mutatta, hogy mi fog történni „Isten bárányával", Jézussal földi életében a hasonmási Egyiptomban, e világon, melyben Sátán, a zsarnok Fáraó Isten népét elnyomja, Jehovával dacol és kihívást intéz az ő neve és hatalma ellen; „Egyiptomban ... ahol az ő Uruk is megfeszíttetett". (Jelenések 11:8) Mikép a páskabárányt, ugyanúgy Jézust is a legvégsőkig sütötték a tüzes megpróbáltatások között, de ő az utolsó lélegzetéig megőrizte fedhetetlenségét és ártatlanságát. Amikép a páskabárányt lábszárainak megtörése nélkül sütötték meg, ugyanúgy „Jézusnak sem törték meg lábszárait", amidőn a fán csüngött. (Mózes II. 12:46; 34. zsoltár 21; János 19:31—36) Azok, akik most a világon részesülni akarnak az ő halálának jótéteményeiben, nyilvánosan bizonyságot kell hogy tegyenek a Jézus vérében való isteni intézkedésben való hitükről. Úgyszólván ezek is házaik ajtófélfáira és küszöbeire hintik a vért. Táplálkozniok kell őbelőle s így meg kell erősíteniük magukat a Sátán szervezetéből való kivonulásra. Nem szabad a bűn kovászát élvezniük, amidőn Jézussal táplálkoznak. Azok a keserű dolgok, melyek azokat érik, akik Sátán világában élnek, olyanok, mint a keserű fűvek, de ezek miatt nem szabad elcsüggedniük, sőt sokkalinkább meg kell gyarapodniok „Isten bárányának", az ő fedhetetlenségének, bűnnélküliségének és érdemének értékelésében s annál inkább kell belőle táplálkozniok és megerősíteniük szilárd elhatározásukat, hogy, megőrzik hűségüket Jehova előtt. Csak így tarthatják meg és ragaszkodhatnak hűségesen az Istennel kötött áldozati szövetségükhöz. (50. zsoltár 5) Körülmetélteknek kell lenniök „szívükben, azaz szellem, nem pedig betű szerint". (Róma 2:29) Ha mindvégig hűségesek lesznek, megkiméltetnek a második haláltól, amely Sátán szervezetének „elsőszülötteit" fogja sújtani. A hívek halála Isten kegyelméből az ő báránya által áldozati halál a szövetségen belül; s miután feltámadnak „az első feltámadáskor", „nem lesz hatalma felettük a második halálnak". — Jelenések 20:6.
20 A páska oly nap volt, amelyen Isten igazolta névét, amidőn megkímélte az elsőszülötteket a vér alatt, de Egyiptom elsőszülötteit elpusztította s azáltal Egyiptom büszkeségét és hatalmát megalázta és isteneit megítélte, hogy a választott nemzet Sátán elsőszülött világhatalmából, Egyiptomból megmeneküljön. Isten elrendelte, hogy azt a napot attól kezdve „emlékezetül" mint „Jehova ünnepét" megünnepeljék. (Mózes II. 12:14) Ez a nap emléknap kellett legyen az igazoló tettek és Isten dicsősége miatt, kinek neve Jehova.
„Az én emlékezetemre"
21 Jehovának, mennyei Atyjának utasításait szeretettel követve, Jézus megtartotta tanítványaival a páska emlékvacsorát. Nyomban azután bevezette Jehova nevének igazolására a maga halála,
mint Isten bárányának emlékünnepét (amelyet
88
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
20. évfolyam, 6. szám
Úrvacsorának nevezünk). Mivel Jézus ismerte e nap jelentőségét, nem állhatott szándékában az, hogy az ő Atyját, Jehovát megillető dicsőséget, tiszteletet és hálaadást kisebbítse, amidőn így szólott apostolaihoz: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Tanítványainak gondolatait csak a helyes mederbe terelte, nem az Egyiptomban levágott első páskabárányra, sem pedig Mózesre, akit a bárány helyettesített, hanem saját magára, mint a valóságos megváltást eszközlő bárányra. Alázatos szívvel mutatta meg nekik az élethez feltétlenül szükséges és elengedhetetlen részét annak a feladatnak, amelyet Isten akarata szerint Jehova nevének igazolására éppen teljesíteni kész volt, így segített nekik, hogy megértsék, mily csodálatos Jehova szeretete s mily tökéletes az ő önzetlenségének gyakorlása, amidőn egy oly értékes bárányt, az ő egyszülött fiát adja érettük. A szeretetnek e felülmúlhatatlan kinyilvánítása indít minket Jehova dicsőítésére és mondjuk: „Hála legyen Istennek az ő kimondhatatlan adományáért." (Kor. II. 9:15) Jézus mint Jehova intézkedéseinek képviselője igaz és hű bizonyságtevő volt s így nem is hallgathatott magáról a képletben. Ha mindennél inkább szeretjük, tiszteljük és dicsőítjük a nagy Jehovát, akkor az ő intézkedéseit és rendeletéit, hogy t. i. Jézus az ő nagy végrehajtó tisztviselője, „az út, az igazság és az élet" nem is hagyhatjuk figyelmen kívül. Nem szabad egyoldalúan ragaszkodnunk a múlthoz, hanem Istennek a jelenre és a jövőre vonatkozó intézkedései szerint kell gondolkodnunk, hinnünk és cselekednünk. Azt kell elfogadnunk és abból kell táplálkoznunk, akit Jehova rendelt a nagy páskaasztalra. Nevének igazolására Jézust választotta ki Jehova eszközéül; így tehát Jehova azt akarja, hogy minden teremtmény tisztelje őt és meghódoljon előtte. — Zsidók 1:6.
22 Lukács feljegyzése az emlékünnepről így szól: „És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegé és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely tiérettetek adatik: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" (Lukács 22:19) Mivel éppen ekkor volt a páska ideje, Isten intézkedése szerint csak kovásztalan kenyér állott rendelkezésükre s így Jézus csak kovásztalan kenyeret vehetett igénybe. Az a körülmény, hogy a kovász hiányzott, Jézusnak bűnnélküliségét jelképezte és az ő testi életében megőrzött fedhetetlenségét, jóllehet az ő testét mások bűnéért megszegték. Jézus így szólott: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiértetek megtöretik." (Korinthus I. 11:24) A tanítványok a valóságos kovásztalan kenyeret szájukkal fogyasztották el, de ez az evés ama fontosabb evést példázta a tökéletes ember Jézus értékes és életadó értékéből, melyet áldozatul adott, hogy az elkárhozott emberiséget megtartsa az életben. Az emberek más úton nem remélhetnek életet. (Ap. csel. 4:12) Jézusnak korábban mondott szavai világítják meg e kijelentés jelentőségét. „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyér-
ből, él örökké. Az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet adok e világ életéért." (János 6:51) Mivel Jézus összes követői természet szerint „e világhoz tartoznak", mindnyájan, mint mások is a világon, a Megváltó emberi életének értékéből kell táplálkozzanak és az ő érdeme által kell megtartatniok. Ezt (a táplálkozást) a keresztények nem csupán az emlékünnep estéjén gyakorolják, hanem egész éven át mindaddig, amig a földön élnek. Egykor mindenki, aki élni fog, „az életnek e kenyeréből" fog táplálkozni.
A pohár
23 A páskabáránynak, melyet a zsidók Egyiptomban elfogyasztottak, vérét vették. Istennek Noéval kötött örök szövetsége ezt parancsolja: „Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek." (Mózes I. 9:4) Jézus azonban az ő halálának emlékünnepén felhasználta a szőllő vérét s ezzel egy fontos igazságot akart jelképezni. „Hasonlóképpen a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely tiérettetek kiontatik." (Lukács 22:20) „Ezt cselekedjétek, valahányszor isszátok az én emlékezetemre." (Korinthus 1. 11:25) Ő mindnyájuknak felkínálta a poharat. „És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan. Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára." (Máté 26:27, 28) Jézus ezt azért mondotta, mivel tudta, hogy Jehova törvénye megparancsolja: „Mert a test lelke a vérben van, azért rendeltem azt az oltárra, hogy engesztelést szerezzek a ti lelkeitekért; mert a vér szerez engesztelést a lélek által." — Mózes
II. 17:15, angol szerint.
24 Jézus vére az a bűneltávolító, amely minket tisztára mos bűneinktől. (Jelenések 1:5) De az emlékünnep alkalmával Jézus olyannak nevezi vérét, amit inni kell és azt az ő hű követőinek kell inni, akiknek az Atya a királyságot jóbelátása szerint adni fogja. Az emlékünnepen a bor Jézus vérét jelképezi, melynek alapján az Újtestamentum, vagy az újszövetség megköttetett s amelynek alapján a keresztényeknek és mindazoknak, akik az újszövetségbe lépnek, bűnbocsánat adatik. E bornak a fogyasztása azonban a bűnbocsánatnál többet jelent. Ez jelképesen a halált példázza, amelyből teljesebb életre való feltámadás következik.
25 Akkor jutunk e következtetésre, ha Jehova és Logosz kijelentéseit egymással összeegyeztetjük. „És a lelkek ellen, akik a vért megisszák, ellenük fordítom arcomat s kiirtom őket népük közül." (Mózes III. 17:10) E törvény megszegése, illetve a vér fogyasztása halálbüntetést vont maga után. Jézus azonban megparancsolta tanítványainak Atyja akaratával összhangban, hogy igyák meg az ő vérét, mégpedig a bor jelképében, valamint (bornélkül is) jelképi értelemben. A jelképi ivására vonatkozólag mondotta: „Bizony mondom
1933 március 15.
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
89
nektek, ha nem eszitek az ember fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban.” (János 6 :53-56) Itt Jézus azt mutatja, hogy azok, akik az ő vérét isszák, vele egyek s ennélfogva az Atyával is egységben vannak, mert ő és az Atya egységben állanak. Jegyezzük meg azt is, hogy Jézus azt mondja, hogy ezeket feltámasztja az utolsó napon, ezzel arra mutatva rá, hogy „az önmagukban lévő életet” a halál után, melyből feltámasztatnak, fogják megnyerni. Ama kijelentés „élet bennetek” arra mutat, hogy ez a halhatatlanság, „az élet koronája”, oly életfok, melynek ,a második halál nem lehet ártalmára’. (János 5:26; Korinthus I. 15:53, 54; Jelenések 2:10, 11) Halhatatlanságot csak azok nyernek, akik eképpen Jézust eszik és az ő vérét isszák.
26 Jézusnak sok szenvedést okozott vérének kiomlása. Pál mondotta: „A hálaadás pohara (az emlékünnep poharában jelképezve), amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e?” (Korinthus I. 10:16) Krisztus vérének ivása és magunkbafogadása azt jelenti, hogy közösségünk legyen abban, ami az ő vérével jár, t. i. a halálig való szenvedésben. Mivel a pohár csak korlátolt mértékben tartalmazza a bort, jól példázza azt az italt, melyet Jehova intézkedésére csak Jézusnak s az ő testtagjainak kell üríteniük. „Mert jobb ha jót cselekedve szenvedtek, ha így akarja az Isten akarata, hogy nem gonoszt cselekedve. Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért.” (Péter I. 3:17, 18) „Igaz beszéd ez (tehát nem lehet mellőzni); mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is.” (Tim. II. 2:11, 12) Jézus szenvedése és halálának neme őt ama kitartó tevékenysége miatt érte, hogy mint Atyjának, Jehovának „igaz és hű bizonyságtevője” működött. Követői tehát csak akkor üríthetik igazán az ő vérét, ha megismerik az ő szenvedéseinek közösségét, az ő halálához hasonlóvá alakulván. Ez mindhalálig való tevékenységet jelent, mint Jehova hű szolgáinak és bizonyságtevőinek, még pedig egy istentelen világ közepette. (Philippi 3:10) Az ő hűségük Jehova szolgálatában tereli reájuk az ellenség tüzét. Jehova tanúi üldöztetésekre és szenvedésekre kell hogy számítsanak és azokat kell elviselniük mindaddig, amig Sátán szervezete fennáll.
Ki vehet részt?
27 Az első emlékünnepen csak a 11 hű apostol vett részt. Jézus ezzel nem akarta azt mondani, hogy azután is csupán az ő apostolai tartsák meg az ő halálának évfordulóján, tehát ugyanazon a napon, amelyen a páskát ünnepelték, az emlékünnepet. A feljegyzés mindenesetre nem mondja, hogy
Jézus utasította volna a tanítványokat, hogy az utána következő esztendőkben mások is megtartsák az emlékünnepet. Pál azonban Isten gyülekezetéhez szólva Korinthusban, tehát másokhoz és nem a Bárány 12 apostolához szólva, mondotta: „Mert én az Úrtól vettem, amit előtökbe is adtam”; s azután az emlékünnep megtartásáról beszélt nekik. (Korinthus I. 11:23-26) Ki vehet részt tehát az apostolokon kívül ezen az ünnepen? Ez fontos, mert azoknak van megparancsolva az ünnep megtartása, akikre az vonatkozik.
28 Pál ehheztartozóan mondja ugyanabban a levélben (Korinthus I. 10:16, 17): „A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk.” Pál itt az emlékünnepet nem nevezi „közösségnek” (angolul: „communion”, az angol felekezetek ugyanis az Úrvacsorát „communion”-nak nevezik) s itt nem is beszél közvetlenül az Úrvacsoráról s annak jelképeiről; ő itt a nagyobb és a valóságos dolgokra mutat, melyeket az Úrvacsora jegyei s annak fogyasztása jelképeznek. Az apostol magyarázata arra mutat, hogy az emlékünnepen azok vesznek részt jogosultan az ivásban és az evésben, akik Krisztus közösségében (azaz vele egyetértésben), „egy testben” vannak, mintha egy kenyér volnának; azért van közösségük oly bizonyos dolgokban, melyeket csak ők és nem a Krisztus testén kívül valók bírnak közösen. Az, amit ők közösen bírnak Krisztussal, a Jézussal és egymással való együttes, osztályrész Krisztus munkájában és szenvedésében. Aki az emlékünnepen jelképileg Jézus vérét issza, az a képletben jelzett dolgot híven kellene teljesítse, jelképesen szólva Jézus vérét azáltal kellene innia, hogy ővele együtt szenved mindhalálig és megőrzi egységét és feddhetetlenségét.
29 Pál apostol levelének bevezető része arra mutat, hogy szavait ő „a Jézus Krisztusban megszenteltekhez, a meghívott szentek”-hez, intézte. Ezek tehát azok a „hivatalosak”, akik a királyságba meghivattak és a királyság megszentelt várományosai. Ez megegyezik ama ténnyel, hogy Jézus így szólott az emlékünnep résztvevőihez:, „Ti vagytok pedig, akik kitartottatok énvelem kísértéseimben; és én adok néktek, miképpen az én Atyám adott nekem, országot, hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban és királyi székeken üljetek, megítélvén Izrael tizenkét nemzetségét.” (Luk. 22:28-30) Ez ünnepet tehát azok tartják meg helyesen, akik meghívattak a királyság szövetségébe, e meghívást elfogadták s most már a királyság várományosai. Az apostolok meghivattak és el is fogadták a meghívást, jóllehet abban az időben még nem voltak felkenve; de Jézus biztosította őket arról, hogy ők a királyság várományosai. Azok, akik Egyiptomban a páskavacsorán részt vettek, nem voltak mindnyájan el-
90
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
20. évfolyam, 6. szám
sőszülöttek, mivel minden családban csak egy elsőszülött volt; ezt a tényt azonban nem lehet aképpen magyarázni, mintha azt jelentené, hogy mindazok, akik azt állítják, hogy szövetségesei Istennek, akkor is résztvehetnek az emlékünnepen, ha nincsenek Krisztus testében és nem várományosai a királyságnak. A páska nem volt jelképe az emlékünnepnek, amelyet Jézus rendelt el; a páskavacsorán nem ittak vért, sem valóságos vért, sem bort, mely a vér jelképéül szolgált volna.
30 Pál éppen „az áldások poharára” és azon „kenyérre, amelyet, megszegünk”, való utalása előtt beszélt a testi Izrael történelméről és rámutat jelképi esetekre ,a gonosz dolgok kívánása`, „a bálványimádás" és a „paráznaság" tekintetében, valamint a Krisztus megkísérlésére és a „zúgolódásra” nézve, azután így szól: „Azért szeretteim, kerüljétek a bálványimádást. Mint értelmesekhez beszélek; ítéljétek meg ti magatok, amit mondok.” Azután a következőket írja: „Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem vehettek részt az Úr asztalánál és az ördögök asztalánál.” (Korinthus I. 10:6-15, 21) Pál itt oly pohárról és asztalról beszél, mely nagyobb annál a betűszerinti pohárnál és asztalnál, amelyet a vacsora alkalmával használtak. Ha valaki nem iszik az igazi pohárból és nem eszik az igazi asztalról, nem is veheti magához méltóképpen az Úrvacsora jegyeit. Krisztus teste, a kiválasztás Jehova beleegyezésével nem oszthatja meg szolgálatát és szeretetét Isten királysága és Sátán szervezete között. „Mert Krisztus, a mi páskabárányunk is megöletett. Azért tehát ünnepet szenteljünk, nem régi kovásszal és nem is a gonoszság és rosszaság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.” (Korinthus I. 5:7, 8) A páskaünnepen a kovászos kenyér fogyasztására halálbüntetés volt kiróva. (Mózes II. 12:19) Azok a hűségesek, akik meg tudják különböztetni az Úr testét, megvizsgálják magukat
és megőrzik magukat a szív fertőzésétől és tisztátlanságától, őrizkedni fognak attól, hogy méltatlanul egyenek és igyanak s azáltal isteni büntetést vonjanak magukra. — Korinthus I. 11:28, 29.
31 A földön kétségtelenül vannak olyanok is, akik Jehova mellett foglalnak állást, hisznek Jézus Krisztus kiomlott vérében és kifejezték elhatározásukat Isten akaratának cselekvésére, de nem fogadták el a királyságra szóló meghívást s így nem is várományosai a királyságnak. Ebből következik, hogy ezek nem isszák, az ő vérét és nem ismerik az ő szenvedéseinek közösségét, az ő halálához hasonlókká lévén. Mivel ezek nincsenek közösségben (egységben) Krisztussal, nem is vehetnek részt jogosan az emlékünnepen a borból iván, mely Jézus Krisztus kiomlott vérét jelképezi. Mivel egykor az egész emberiségnek a kenyérben jelképezett Jézus Krisztus szolgálatának érdeméből kell táplálkoznia, résztvehetnek-e az emlékünnep alkalmával a kenyér törésében, de nem a bor
ivásában azok, akik hisznek Krisztusban, de nem
várományosai a királyságnak? Az írás e kérdésre vonatkozólag hallgat s így senkinek sem áll jogában azt állítani, hogy az említett eljárás volna helyes. Az írás azt mutatja, hogy a bor és a kenyér mint jelképek egy időben fogyasztattak. Az írás nem jogosít fel bennünket, hogy az emlékünnepen az egyiket a másiktól elválasszuk. A kenyeret és a bort csak a hű tizenegy fogyasztotta, akik meghívást nyertek a királyságba és várományosai voltak annak. Azok, akik későbben az apostol kijelentésével összhangban méltóképpen részt vettek az emlékünnepen, a királyság várományosai. Ezek alkotják a menyasszonyi osztályt. A menyasszony örömmel üdvözli a vőlegényt és örvend jövetelének. Jézus Krisztus pedig most a menyasszonyi osztállyal issza az öröm borát, miután megjött templomához. A hű maradék tagjai a földön tovább is „hirdetik az Úr halálát”, jóllehet a vőlegény megjött, mivel tudják, hogy vele kell meghalniok s az ő feltámadásában való részvételük által halhatatlanságot fognak nyerni. Mások nincsenek e helyzetben. Jóllehet sokan örvendenek Jézus Krisztus megtört testében és kiomlott vérében való hitükben mint megváltásuk eszközében s talán abban is, hogy a királyság eljött s azt rövidesen az emberiség megszabadulása fogja követni és Jehova neve teljesen igazolva lesz; de ha ők nem várományosai a királyságnak, nem is „isszák az ő vérét”, s nem is hirdethetik az ő halálát s örömében sem osztozhatnak, melyet csak azok élveznek közösen, akik közösségben vannak Krisztussal és Jehovával. De mivel ezek örvendenek annak, hogy a királyság eljött s az általa eljövendő áldásoknak, tevékenyen közreműködhetnek a királyság igazságának hirdetésében, mivel Jézus Krisztus kijelentése így szól: „És a lélek és a menyasszony így szól: „Jöjj! és aki hallja, mondja: Jöjj! és aki szomjazik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vízét ingyen.” (Jelenések 22:17) Most itt az ideje Jehova nevének és királyságának hirdetésére és mindenkinek kiváltságában áll, aki hallja az igazságot, hogy az örömhírt megragadja és másokkal is közölje. Ez az osztály van Jonadáb osztálynak nevezve s ezeket helyes bátorítani, hogy részt vegyenek a királyság üzenetének hirdetésében; de ez nem az a kérdés, amely az emlékünnepen való részvételre vonatkozik.
„Beteljesült a királyságban”
32 1933-ban Nisan hó tizennegyedike április 9-én, vasárnap este „naplementekor” kezdődik; azért az emlékünnepet ezen az estén kell 6 óra után valamely időben megtartani. Ebben az évben sokkal inkább kell hozzájáruljon ez az ünnepség Jehova értékeléséhez az ő „kimondhatatlan adományáért”, a bárányért, szeretve, dicsőítve és hálákat adva néki s igazi ünnepet ünnepelve Jehovának. A hű maradék most a templomban van, melyet Ezékiel látomásában prófétailag látunk és a nagy hasonmási páska emlékünnepét e templomban kell megtartanunk. (Ezékiel 45:21—24) Je-
1933 március 15.
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
91
hova közölte nagy és szent névét s a maradékot az elmúlt esztendőben nemcsupán e név behatóbb értékeléséhez segítette, hanem azt is feltárta előtte, hogy az ő emlékneve a maradékon nyugszik, neki a „Jehova tanúi” új nevet adván. A bárány, melyet egykor a földön a hasonmási Egyiptomban megöltek, most Sión hegyén, az újszülött királyságban van. Ő most kivonul „győzve, hogy győzzön” s hogy igazolja Atyja nevét; és Jehova tanúi mint azokhoz tartozók számítanak, akik „követik a Bárányt, bárhova is megyen” és homlokukon viselik az ő Atyjának nevét. (Jelenések 14:1-4) Amikép az izraeliták megtartották a páskát Egyiptomban, akép tartják most az emlékünnepet e bizonyságtevők s szívükben és elméjükben viselik Jehova világosan megmagyarázott nevét s ezért az emlékünnepet „mint Jehova ünnepét” ülhetik meg. Ők Jehova nevébe mint erős toronyba vonultak be.
33 Habár az emlékünnep ideje komoly gondolkodásra nyújt alkalmat, mivel noha nem is vagyunk Egyiptom része, de még Egyiptomban vagy Sátán világában vagyunk s mivel Sátán „főügynöke”, Góg fejedelem nyíltan összeesküvést sző a maradék elpusztítására (Ezékiel 38:1-16) s nekünk Krisztust még mint páskánkat ennünk s halálát hirdetnünk kell, ez az ünnep mindazáltal a végtelen öröm alkalma. Isten királysága eljött. Az igazoló Király is eljött templomába és jelen van az ünnepen, miként Kr. u. 33-ban azon éjszakán, amidőn elárulták, vele volt tizenegy tanítványával. A kenyérevés most Isten királyságában beteljesíthető. Most jött el tehát Jézus részére azon idő, hogy ígéretéhez képest egyék és igyék és testtagjait, a ,lábtagokat` a királyi lakomára meghívja. „Mert mondom néktek, hogy többé nem eszem ebből, miglen beteljesedik az Isten országában. Mert mondom néktek, hogy nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből, miglen eljő az Isten országa.” — Lukács 22:16, 18.
34 Mily bőségesen áll most kenyér az Úr asztalán! Mennyire megerősíti a szívet és dobogtatja fokozottabb szeretetre és ragaszkodásra Jehova és az ő Királya iránt! A „szőlő legjobb gyümölcse” Isten gyülekezetének utolsó tagjai számára tartatott fenn a földön és ez a gyümölcs nagy örömmel tölti el Jehova tanúinak szívét. (104. zsoltár 15) Mivel most eljött a Király és az ő királysága, valamint az ő örömének az ideje is, az úrvacsorai pohár nemcsupán a halálig tartó szenvedés poharát példázza, hanem a vidámság és az örvendezés poharát is, amelynek most a Király részessé lett, aki egykor vérét ontotta és most meghívja e földön levő jó és hű szolgáját, hogy ez örömben részt vegyen. (Máté 25:21, 23) Ugyanígy a kenyér nemcsupán Jézus egykor megtört testét példázza, hanem azon egységet is, amely mindazok között megvan, akik „az egy kenyérben közösségben vannak”, valamint Krisztust testtagjainak a templomban levő fejükkel váló egységét is. Ez az egység nagyon megerősíti mindazokat,
akik méltóan vesznek részt az emlékünnepen. Most tényleg itt van a szabadulás napja, ama szabadulás napja, mely Jehova emléknevének örök igazolásával együtt jár. „Örüljetek igazak az Úrban (Jehovában) és tiszteljétek az ő szentseges emlékezetét (széljegyzet: az ő szent nevét; angol-f.: az ő szentségének emlékezetekor).” — 97. zsoltár 12; 30:5.
Bereai kérdések
92
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
20. évfolyam, 6. szám
W. T., 1933 március 15.
Bizony mondom nektek: én már többet nem
iszom a szőlőnek e terméséből, egész ama napig,
amikor majd újat iszom tiveletek együtt az én
Atyám királyságában. — Ez a nap az, melyet Je-
hova rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen!
iszom a szőlőnek e terméséből, egész ama napig,
amikor majd újat iszom tiveletek együtt az én
Atyám királyságában. — Ez a nap az, melyet Je-
hova rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen!
A háromságtan titka
"SZENTSZELLEM": Mi az? Oly nagy Jézus, mint a „szentszellem" vagy nagyobb annál? Miért mondotta Jézus: „Az Atya nagyobb nálamnál"? A háromságtan titka megmagyaráztatott-e valaha kielégítő módon?
A háromság-tan azt állítja; hogy a „szentszellem“ a „háromság isten" harmadik személye. Az általában elterjedt gondolat az, hogy a szentszellem szó mindig szellemi teremtményt jelent. Ugyanazon gyöksző, melyei nagyon helyesen szél, lélekzet, vagy lehellet szavakkal fordítanak, németül és angolul ugyancsak találóan szellemnek (magyarul helytelenül léleknek) van fordítva, és a szellem szó valódi értelme vagy jelentése láthatatlant erő. Isten szelleme az emberek előtt láthatatlan és hatalmas s ezért jogosan nevezik szentszellemnek, mert Isten hatalma mindig szent. A szentszellem nem jelent személyt vagy teremtményt s az írásnak egyetlen kijelentése sem jogosít fel ezen felfogásra. Amidőn Isten valakit szellemével megihlet, úgy azt hatalommal és tekintéllyel ruházza fel, hogy az ő megbízottjaként cselekedjék. Isten szellemével megihlette Dávidot, hogy az ő tanúja
legyen és Dávid mondotta: „Az Úrnak lelke (szelleme) szólott énbennem és az ő beszéde az én nyelvem által." (Sámuel II. 23:2) Hasonlóképpen megihlette bölcseséggel az Úr azokat az embereket, akiknek az volt az utasításuk, hogy a frigysátor részére bizonyos dolgokat elkészítsenek. (Mózes II. 35:31—35) Ezek az emberek meghatalmazást nyertek és jogosan képviselték Istent,
az Urat.
A próféta Krisztus helyett szólva írta: „Az Úr Isten (Jehova) lelke (szelleme) van én rajtam, azért, mert fölkent engem az Úr (Jehova), hogy a szegényeknek örömet mondjak, elküldött, hogy bekössem a megtört szívüeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessen az Úr (Jehova) jókedvének esztendejét és Istenünk bosszúállása napját; megvigasztaljak minden gyászolót." (Ésaiás 61:1, 2) Jézus idézte ezt a jövendölést és magára alkalmazta. (Lukács 4:18—21) Az írás ezen szövege azt bizonyítja, hogy a szentszellem ama tekintély és hatalom (erő), mellyel Isten az ő szeretett fiát felruházta. Isten felhatalmazta Jézust, hogy őt képviselje és nevében beszéljen. A prófé-
1933 március 15.
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
93
ta Jehova nevében ezt mondotta: „Lelkemet szellememet) adtam őbelé, törvényt beszél a népeknek." (Ésaiás 42:1) Ezt jelképezi az olaj is, melyet a főpap fejére öntöttek s amely által az felhatalmazást nyert. Jehova az ő szellemét adta szeretett fiára és ezzel kente őt fel a maga képviseletére.
Isten fiának a szentszellemmel való felkenéséről a következő van megírva: „Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot, annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid fölé. (Zsidók. 1:9; 45. zsoltár 8) Továbbá írva van: „A Názárethi Jézust, mint kéné fel az Isten szentszellemmel és hatalommal, ki széjjel járt, jót tévén és meggyógyítván mindeneket, kik az ördög hatalma alatt voltak; mert az Isten vala ővele." — ApcseL 10:38.
Az írás ezen kijelentései véglegesen igazolják, hogy a szentszellem nem személy, eszerint tehát nem is egyike a háromság isteneinek. Azt bizonyítják, hogy a szentszellem Jehova szent hatalma (ereje), melyet szeretett fiára és olyanokra ruházott, akiket megbízatással látott el a maga képviseletére. Ezek, valamint a Biblia más szövegei világosan leleplezik az incarnacióról és a háromságról szóló téves tanok helytelenségeit, valamint azt, hogy az Úr (Isten) fogalmát tévesen határozták meg.
Jézus tökéletes ember volt, mégpedig az egyetlen tökéletes ember, aki Adámon kívül valaha a földön élt. A Jordán partján állott Jézus, a tökéletes férfi és kinyilatkoztatta Atyja iránti ragaszkodását. Isten ott ihlette meg őt a szentszellemmel, és ruházta fel teljes hatalommal és tekintélylyel, hogy az ő nevében beszéljen. Jézus ott kezdette meg hatalmas művét. Tökéletes, szent és ártatlan volt, aki elkülönítette magát a bűnösöktől. Isten prófétája így írt róla: „Szebb, szebb vagy az ember fiainál, kedvesség ömledez ajkaidon, azért áldott meg az Isten örökké." (45. zsoltár 3) Ő az igazság, gyengédség és igazságosság igazi megtestesítője volt. Bátran és őszintén megmondotta az igazságot. „Soha ember úgy nem beszélt, mint ez az ember." (János 7:46) Ennek oka abban rejlett, hogy tökéletes volt és osztatlan szívvel igyekezett Jehova akaratát teljesíteni. Azért jött, hogy az Istentől rábízott igét hirdesse. „Mert én nem magamtól szólottam, hanem az Atya, aki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondják és mit beszéljek. És tudom, hogy az ő
parancsolata örök élet. Amit tehát én beszélek, úgy mondom, ahogy az Atya nekem mondotta." (János 12:49, 50) Isten azért küldötte a világba, hogy hirdesse az igazságot és ő az igazat beszélte. "En azért születtem és azért jöttem a világra, hogy
bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra." (János 18:37) Ebből az következik, hogy mindazok, akik Jézus szavának ellentmondanak, vagy azokat megtagadják, nem hirdetik az igazságot.
Halljuk csak szavát és figyeljük meg, hogy a háromság és az incarnació dogmái tévedések és azt minden korok ámítója, az ördög állításaiként jellemzi. Kortársainak, az írástudóknak és farizeusoknak, akik nem akarták őt meghallgatni és megtartani beszédeit, Jézus világosan megmondotta: „Ha Isten volna a ti atyátok, szeretnétek engem, mert én az Istentől származtam s jöttem; mert nem is magamtól jöttem, hanem ő küldött engem. Miért nem értitek az én beszédemet, mert nem hallgathatjátok az én szómat. Ti az ördög atyától vagytok és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja." — János 8:42—44.
A háromság-tan és az incarnació szószólói azt állítják, hogy Isten, Jézus és a szentszellem személy, hatalom és örökkévalóság tekintetében egyazon személy. Jézus ezzel szemben így szól: „Az én Atyám nagyobb nálamnál." (János 14:28) Ezek ellenben azt mondják: „Jézus önmagának volt az atyja." Aki ezt mondja, az nem tanítja a valóságot, mert Isten és Jézus között a való viszony az Atya és a Fiú viszonya és Jézus ezt a viszonyt mindenkor elismerte. Jézus így szólott: „Mert az Atya szereti a Fiút és mindent megmutat néki, amiket őmaga cselekszik." — János 5:20.
A Szentírás azt bizonyítja, hogy csak Isten halhatatlan. (Tim. I. 6:16) Ez azt jelenti, hogy amidőn Jézus a Jordán partján állott, nem volt halhatatlan és ezért nem is volt egyenlő Istennel. Isten fiának az itt következő szavai további bizonyítékul szolgálnak arra, hogy ő nem volt önmagának Atyja és hatalomban, valamint örökkévalóságban sem volt egyenlő Istennel; „mert, amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában. És hatalmat ada neki az ítélettételre is, mivelhogy embernek fia." (János 5:26, 27) Döntsön az olvasó afölött, hogy Jézus itt igazat mondott-e; ha ő igazat mondott, akkor ebből feltétlenül arra kell következtetni, hogy a háromság-tan téves állítás.
Jézus így szólt hallgatóihoz: „Munkálkodjatok, ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örökéletre, amelyet az embernek Fia ád majd néktek; mert őt az Atya pecsételte el, az Isten." (János 6:27) A zsidókhoz így szólt: „Sok beszélni és ítélni valóm van felőletek: de az igaz, aki elküldött engem; és én
94
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
20. évfolyam, 6. szám
azokat beszéltem a világnak, amiket tőle hallottam vala. Nem vevék észre, hogy az Atyáról szól vala nekik. — János 8 : 28, 27.
Jézus önmagáról ismételten mint Isten Fiáról beszélt, ami azt bizonyítja, hogy ő nem volt önmagának az atyja. (János 9:35)) Mivel azt állította, hogy Istennek fia, a zsidók istenkáromlásért perbe fogták. Az akkori idők papjai nem akarták tudomásul venni az igazságot.
A Mester barátja, Lázár, megbetegedett és Jézusnak ezt hírül hozták. Ekkor így szólott: „Ez a betegség nem halálos; hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Isten Fia." (János 11:4) Miután az elhunyt testvéréhez szólott és a feltámadás reményére mutatott, tanuk jelenlétében Atyjához imádkozott és így szólt: „Atyám, köszönöm neked, hogy meghallgattál. Tudtam azt, hogy mindenkor meghallgatsz, de a körülálló nép miatt szólottam, hogy elhigyjék, hogy te küldöttéi engem." Ha a háromság-tannak volna igaza, úgy Jézus fenti kijelentése értelmét veszítené. Szavaiból azonban azt látjuk, hogy Jézus nem állított hamis dolgokat, hanem tényleg Atyjához, az Istenhez imádkozott és a feltámadás hatalmáról beszélt, melyet Isten neki megadott.
Midőn Jézus tanítványaihoz szólt és őket az imádkozás kiváltságáról felvilágosította, nem azt mondta nekik, hogy őhozzá, Jézushoz, a Fiúhoz imádkozzanak, mert ő az Atyával egyenlő, hanem ezt tanította nekik : "Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved." (Máté 6:9) „És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban." — János 14:13.
Jehova, az Isten, minden élő teremtmény életének az adója, ő adott Jézusnak, az ő szeretett fiának életet ő küldötte fiát a földre, hogy meg-
teremtse az ember kibékítésének alapját Istennel szemben, hogy fia által nekik életet adjon. Az ember testi fenntartására anyagi eledellel él. Jézus oly értelemben hasonlítja magát a kenyérhez, hogy a benne való hit, valamint kiomlott vérében és azon munkában való hit, amelynek teljesítésére Atyja őt elküldötte, életet fenntartó táplálékot nyújt az embernek. Azért mondotta az élet adományozásáról: „Amiként elküldött engem amaz élő Atya és én az Atya által élek, akként az is, aki engem eszik, él én általam." (János 6:57) Ez további bizonyítéka annak, hogy Jézus nem volt önmagának az atyja.
Midőn Jézus tanítványaival volt, megtanította őket arra az útra, amely az élethez vezet. Ha valaki életet akar nyerni, ki kell békülnie Istennel, az Atyával. Így szólott: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam." (János 14:6) Ezzel bizonyságot tett arról, hogy az Atya útja a megbéküléshez az ő szeretett Fia, Jézus Krisztus.
Azt mondotta tanítványainak, hogy el kell mennie, de vissza fog térni és hogy akkor azokat, akik híven kitartottak, magához fogja venni és felépíti az ő királyságát. Tanítványai megkérdezték tőle, hogy mikor lesz az és miként fognak erre ráismerni. Jézus így felelt: „Arról a napról és óráról pedig senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül." (Máté 24:36) Ha Jézus, amidőn e szavakat kijelentette, hatalom, személy és örökkévalóság tekintetében egyenlő lett volna Istennel, az Atyával, amint azt a háromság-tan állítja, úgy bizonnyal nem mondta volna azt, hogy azt csak az Atya tudja egyedül. Ez a szöveg világosan azt mondja, hogy az ő Atyja tud valamiről, amit ő, t. i. Jézus, akkor még nem tudott.
W. T., 1933 január 15.
Felfuvalkodás Isten ellen
SÁTÁN mindenkor gyalázni akarta Jehova Istent. Isten tűrte ezt, de csak egy bizonyos határig. Amikor Isten, az Úr, úgy akarta, mindenkor megfenyítette az ördögöt, nem azért, hogy ezen az elvetemültön segítsen, hanem az emberek érdekében, hogy az emberek ne feledkezzenek meg teljesen a Mindenhatóról, hogy ő, a menny és a föld Teremtője tényleg létezik.
Sátán bizonyos korokban világhatalmakat szervezett, melyeknek jellemző vonásai Sátánnak Isten ellen irányuló szervező módszerét viselik magukon. Egyiptom, az első világhatalom gazdag-
sága és katonai hatalmával tűnt ki. Egyiptom uralkodói gyakran felette nagyzóló viselkedést tanúsítottak. Isten ezen felfuvalkodott uralkodók egyikét súlyosan megfenyítette, amidőn Izrael tizenkét törzsét kiszabadította Egyiptom szolgaságából. Asszíria, egy másik nagy nemzet ugyancsak ördögvallást űzött és gyalázta Jehovát; Asszíria erős politikai hatalom volt Babilon, amint az írás mutatja, főképpen az ördög szervezetének vallásait dicsőítette. Megfigyelhető, hogy e világhatalmak uralkodó tényezői mindig három csoportból állottak, mégpedig az uralkodó pénzü-
1933 március 15.
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
95
gyi- és gazdasági csoportból, az uralkodó politikai csoportból és az uralkodó ‘vallásképviselőkből. E világhatalmakban mindig vagy a gazdasági, vagy a politikai, vagy a vallási csoport vitte a főszerepet, de ezen elemek mindenike szemben állott Jehovával. Egyiptomban a kereskedelmi csoport volt a legerősebb; Asszíriában a politikai elem, Babilonban pedig a vallási elem.
Dániel, Isten prófétája a világhatalmakat vadállatokhoz hasonlította és a Jelenések könyve ugyanezen hatalmakat ugyanígy ismerteti vagy jellemzi. Egy világhatalom jellemzésére nem lehetne találóbb képet választani, mint egy vadállatot, mert a történelem mutatja, hogy az összes világhatalmak állatiasak és kegyetlenek voltak s azokat az ördög Jehova Isten gyalázására használta. E világhatalmak mindenikének élén természetesen látható uralkodók állottak, de ezek valóságos uralkodója vagy istene maga Sátán, az ördög volt. A világon csak egy nemzet létezett, amely nem tartozott e fenevad osztályhoz, t. i. Izrael nemzete. Ezt Jehova a nép jóléte érdekében szervezte meg és használta fel az emberiséggel való szándékának élőképekben való jelképezésére. Izrael nemzete azonban csődbe került, mivel nem őrizte meg hűségét Isten iránt; azután Sátán lett az egész világ istene. Mindezen világhatalmak vagy kormányok a Gonosz kezében voltak eszközök s némely tekintetben Istennek az emberiségre vonatkozó szabadító gondviselése ellen küzdöttek.
Némelykor úgytetszett, hogy a Gonosz erők teljesen legyőzték az Igazság Istenét. De ez sohasem történt meg valóban. A Mindenható nem akadályozta meg Sátánt és angyalait gonosz útjuk folytatásában, amíg bizonyos alkalmakkor nem látta szükségesnek, hogy közbelépjen és hatalmát kinyilatkoztassa, hogy az emberek ne feledkezzenek meg teljesen az ö névéről. E világhatlamknál mindig a három említett főcsoport, t. i. a gazdasági, a politikai és a vallási lépett előtérbe. Az utóbbi időben azonban ez a három csoport az ördög fővezérlete alatt minden idők legravaszabb és leggonoszabb hatalmának alakítására egyesült. Működésűket ezek most „kereszténység" név alatt fejtik ki. Ezáltal ezek a világhatalmak azon istenkáromló és ámító kijelentést fejezték ki, hogy ők a Krisztus birodalmát képezik a földön.
A képmutatás először Énos idejében lépett föl, amidőn a nép Isten nevéről nevezte magát. (Mózes I. 4:26) A mostani utolsó napokra, melyekben most élünk, maradt azonban a képmutatás legagyobb gyakorlása, mely valaha előfordult a világon. Ezt a színházat az álkereszténység szolgáltatja, mellyel Sátán az emberek millióit ámította el annyira, hogy ezek azt hiszik, hogy ez a képmutató szervezet tényleg Isten országának politikai kifejezése a földön. Egyiptom, Asszíria és Babilon egyik a másik után részesültek megérdemelt büntetésükben Jehova Istentől. Az írás tisztán és világosan mutatja, hogy az álkereszténység, az ördög legravaszabb és legerősebb szervezete, legsúlyosabb büntetésben fog részesülni, mely valamely világhatalmat sújtott. Sátán az álkereszténység teljes elbukásakor meg lesz kötözve, hogy többé el ne ámítsa a nemzeteket. Isten a korokon keresztül többször megfenyítette Sátán rendszereit, de mindez csak jelképe volt azon nagy és teljes büntetésnek, mellyel Sátán földi uralkodásának rövidesen véget fog vetni.
Most a figyelmet Sátán egyik elvetemült látható képviselőjére, az egyik régi asszír uralkodóra akarjuk terelni s azon borzalmas büntetésre, melylyel őt az Úr sújtotta. Ez az esemény Isten szándékának további kibontakozására mutat és a kutatót annak megértéséhez segíti, ami a most közvetlenül küszöbön álló Mindenható Isten rettenetes napján fog lejátszódni. Hogy fogalmunk legyen arról, hogy Isten miképpen fejezi ki haragját a gőg és felfuvalkodással szemben, utalunk Szanherib asszír király megbüntetésére. Abban az időben Ezékiás volt Izrael, Isten választott népének uralkodója.
Az asszír király Ezékiás trónralépése előtt az Ezékiás országától északra fekvő Samáriát ostromolta és el is foglalta azt, sok zsidót fogott el és hurcolt magával fogságba. Isten ezt azért engedte, mivel a zsidók megfeledkeztek róla és az ördögöt és isteneit kezdték imádni A Királyok II. könyvének tizennyolcadik fejezetében olvassuk: „Ezékiás kedves dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, amint az ő atyja, Dávid cselekedett volt, ő rontotta le a magaslatokat, törte el az oszlopokat és vágta ki Aserát és törte össze az érckigyót is, amelyet Mózes csinált; mert mindazideig a zsidók jóillatot tettek annak és nevezek azt Nekhustánnak. Egye-
96
Az őrtorony és Krisztus jelenlétének hírnöke
20. évfolyam, 6. szám
dűl az Úrban, Izrael Istenében bízott és utána nem volt hozzá hasonló Júda minden királyai között, sem azok között, akik őelötte voltak. Mert az Úrhoz ragaszkodott és el nem hajolt őtőle és megőrizte az ő parancsolatait, amelyeket az Úr Mózesnek parancsolt vala. És vele volt az Úr mindenütt és ahova csak ment, előmenetele volt. És elszakadt Asszíria királyától és nem szolgált néki... Ezékiás királynak tizennegyedik esztendejében feljött Sénakérib (Szanherib), Asszíria királya Júdának minden bekerített városa ellen és elfoglalta azokat"
Szanherib neve „Holdistent" jelent és a bűnt jelképezi. Ez a király először Asszíria ellenségei ellen fordult, azután pedig Ezékiás, Júda királya ellen is. Szanherib megtámadta Júda megerősített városait és elfoglalta azokat. Ekkor Ezékiás előhozatta a templomból és a palotájából az ezüstöt és az aranyat és Szanheribnek küldte, nyilván azzal a szándékkal, hogy annak haragját megengesztelje és visszatartsa Jeruzsálem ellen való vonulásától. Ezékiás ezen a téren fogyatékos hitéről tanúskodott, de az Úr ezt megbocsátotta néki. Szanherib azonban elhatározta Jeruzsálem elfoglalását; de mielőtt hozzáfogott volna annak megtámadásához, követeket és üzenetet küldött Jeruzsálembe Ezékiás királyhoz, valószínűleg azért, hogy Ezékiásnak Istenben való hitét megrendítse. Azt gondolta, hogy Ezékiás hitét és bizalmát Jehova iránt lerombolhatja és Ezékiás nem fog neki ellenszegülni, alárendeli magát Asszíriának és így Asszíria fog uralkodni egész Palesztina felett.
Szanherib küldöttei megjelentek Jeruzsálem falai előtt, uralkodójuk nagy hatalmával dicsekedtek és gyalázták a mindenható Istent. Amidőn Ezékiásnak tudomására jutott az asszír király kihívó üzenete, nagyon megijedt. Megszaggatta ruháit, zsákba öltözött és az Úr házába ment. Szolgát hívatott, kit Ésaiás, Isten prófétájához küldött a következő üzenettel: „Ez a nap a szorongattatás, a fenyítés és megszégyenítés napja; mert a gyermekek szülése eljött, de nincsen erő az ő megszülésükre. Talán meghallgatja Jehova, a te Istened Rabsárist, kit az ő ura, az asszír király küldött hogy kigűnyolja az élő Istent és megbünteti azokat a szavakat, melyek eljutnak Jehovához, a te Istenedhez. Imádkozzál kérlek azon maradékért amely még megmaradt" — Királyok II. 19:3, 4.
Ésaiás próféta bízott Istenben. Feltétlenül bízott benne és az Úr utasította a teendőkre. Ésaiás a következőket üzente Ezékiás királynak: „Mondjátok ezt a ti uratoknak: Azt üzeni Jehova, ne félj attól, amit hallottál s amivel az asszír király szolgái megfenyegettek. Én oly szellemet küldök ki, hogy hírt halljon és visszaforduljon országába; és fegyverrel öletem meg őt a hazájában." — Királyok II. 19:6, 7, angol szerint.
Ezékiás király az Úr prófétájának üzenetétől megerősödve hitében, elutasította Szanherib követeit. Ekkor Szanherib goromba levelet írt Ezékiás királynak s elküldte azt Ezékiásnak követeivel. Ez a levél a következőkről szólt: „Meg ne csaljon téged a te Istened, akiben bízol, mondván: Jeruzsálem nem kerül az asszír király kezébe! Hallottad, hogy mit míveltek az asszír királyok minden országgal, azokat elpusztítván; s vajjon te megszabadulnál-e? Megszabadították-e azokat a nemzeteket az ő isteneik, melyeket az én atyáim elpusztítottak: Gosent, Háránt és Recefet és Éden fiait, akik Teleszárban laktak?" — Királyok II. 19:10—12.
Ezékiás megkapta a levelet, felment az Úr házába és kiterítette a levelet az Úr előtt. Legnagyobb bajában minden baját az Úr elé tárta és tőle kérte a szükséges segedelmet. Még soha senki sem fordult ily bajában az Úrhöz, hogy hite valamiképpen jutalomban ne részesült volna. A Királyok II. 19:15—19 így szól: „És Ezékis imádkozott Jehovához, Izrael Istenéhez és monda: Jehova, Izrael Istene, aki a kérubok között trónolsz, csak te vagy Isten egyedül a világ minden birodalmai felett; te teremtetted a mennyet és a földet Jehova, hajtsd le hozzám füleidet és hallgass meg! Hallgasd meg Szanherib szavait, melyeket azért küldött, hogy az élő Istent kigúnyolja. Valóban, Jehova, Asszíria királyai elpusztították a nemzeteket és az országokat, isteneiket tűzben égették el; mert azok nem voltak istenek, hanem emberi kezek munkái voltak csak, fa és kő. Most pedig Jehova, mi Istenünk, szabadíts meg Szanherib kezétől, hogy a földön minden ország megtudja, hogy Te, Jehova, vagy Isten egyedül."
Jehova meghallgatta a döntő pillanatban Ezékiás imáját és megdicsőítette a maga nagy nevét, melyet Sátán földi képviselői kihívóan meggyaláztak a földön.
W. T. 1933 január 15.
