Oldal:Az-ő-háboruja-3-4-rész-1938.pdf/6

198

gálatának szentelik és teljes bizalommal folytatják tevékenyen a bizonyságtevés végrehajtását. Ezt pedig a királyság üzenetének nyilvános, nem titkos, nyílt és „nagy felszóval" való hirdetése által cselekszik. Ezek nyíltak és őszinték az ítélet e napján (János I. 4:17, 18), és nem hajlandók tompítani az üzenetet az ellenségtől való félelemből. Jehova tanúi az Úrba bíznak tel­jes szívvel és felismerik őt minden utaikban, miértis biztosítva vannak, hogy Jehova az utaikat irányítja s nekik oltalmat és szabadulást szerez.

²⁷

A Júdabelieket az az őszinte vágy lelkesítette, hogy az Úrtól nyert utasítások iránti engedelmességből, kivonulnak a csatatérre. Nekik a következő reggel felkellett vonulni, s kétségkívül nagyon keveset aludtak. Az éjszaka folyamán a hű Júdabeliek bizonyára felkészültek a holnapi felvonulásra, s ezért meg van írva: „És reggel felkészülvén, kimentek a Tékoa pusztájára; és mikor kiindultak onnan, megállt Jósafát, és monda: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok Jehovában a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!“ (Krónika II. 20:20) Ha a sok kicsinyre és az annyuk karjában lévő legkisebbekre gondolunk, ennek a tarka tömegnek nagy utat kellett megtenni gyalog Jeru­zsálemtől a csatatérig. Tékoa elérésére Betlehemen kel­lett keresztül menniük. Az előre megkapott utasítások szerint korán reggel felkeltek és kivonultak egyenesen a csatatér felé, hogy idejében megérkezzenek és tanúi legyenek, hogy az ellenség haderői a mindenható Isten ereje által hogyan veretnek meg. Nem volt szükség őket felindítani; teljes készséggel voltak az indulásra; s így mondja a Zsoltáros a korunk hűségeseiről is: „A te né­ped teljes készséggel siet sereggyűjtésed napján, szentséges öltözetekben [a szentség szépségében; angol Bib­liai; hajnalpír méhéből (korán, illetve Krisztusnak az ellenségei közötti uralmának a kezdetén] leszen ifjaidnak harmatja.“ — 110. zsoltár 3.

²⁸

A pusztaság Tékoától keletre feküdt, attól a hely­től, ahol az Izraelitáknak az ellenséggel találkozniuk s annak pusztulását végig kellett nézniük. Korán reggel megalkották a menetet a Júdabeliek vagy Izráeliták és elindultak, s a Jeruzsálem kapuin való kivonulásuknál lépett elő Jósafát és szólott a néphez. Neki mint azok példájának, akik Istenben hittek, kötelessége és ki­váltsága volt másoknak szóval és cselekedettel megmu­tatni, hogy tökéletesen megbízik Jehovában és örömmel engedelmeskedik Isten parancsainak, amelyek a népnek Isten prófétája által adattak. Így Jósafát király a maga feladatának tekintette a nép erősítését és bátorítását. Hasonlóképpen sziládítja és erősíti most Krisztus Jé­zus, a királyok nagy Királya a templomban hű követői, a maradék hitét őket minduntalan Jehova jövendölései­re emlékezteti és feltárja előttük, hogyan teljesülnek a jövendölések. Amidőn Jósafát ott állott, nemcsupán az Úr Jézus Krisztust szemléltette, hanem a templomsereg tagjait is az egymáshoz való helyes vonatkozásukban. A városból kivonuló népnek mondotta Jósafát: „Hall­gassátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók!" Ezek a szavak arramutatnak, hogy a kapuban „idegenek“ is voltak, akik Jósafát szavait hallották, s ezek az idegenek jelenben a jóakaratú embereket ábrázolhatták, a „más juhokat", a Jonadábokat, akik most hallgatnak és az Úr szavaira figyelnek. A csata napja közel volt s a Szentírásban adott figyelmeztetéssel összhangban a templomosztály tágjai most kellene „intsék egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közel van“ (Zsidók 10:25) A templomsereg minden egyes tagjának bátorítani kell a többieket és utalniuk kell arra a tényre, hogy a királyság mindennél értékesebb s hogy a királyságban részt vehessünk, most teljes hű­séget kell tanúsítanunk Jehova iránt. Tudjuk, hogy a nagy nap csatája közel van, s azért a maradék minden egyes tagjának kiváltsága és kötelessége, hogy testvé­reit éberségre és hűségre buzdítsa.

²⁹

Jósafát nem lépett fel nagyzolóan, mellét vagy állát kidüllesztvén, hogy a maga fontosságával benyo-

­mást gyakoroljon a népre és megértesse vele, hogy ő a vezérük mindazoknak, akik az ellenség ellen vonal­nak s azt megverik. Nem mutatott uralomravágyó választott-vén“ szellemet Ellenkezőleg, Jósafát elismerte Jehovát, alázatosan meghajolt előtte és így szólt a nép­hez: „Bízzatok Jehovában, a ti Istenetekben, és megerősíttettek!" Itt a Jehovában való bizalomra intette őket; s így kell most intsék egymást a templomsereg tagjai. Istenbe vetett igaz hite kellett legyen ennek a civil sokaságnak, hogy minden katonai kiképzés nélkül és min­den valódi hadifelszerelés nélkül felvonuljanak egy állig felfegyverzett hadsereg ellen; Éppen így áll a hely­zet ma is Isten népe tagjaival. Ezek látják, hogyan vonul fel ellenük az elvetemültek hadereje a rombolás minden lehető eszközével felszerelve, s Jehova tanúinak nincsenek testi fegyverei, sőt ha volnának, akkor sem használhatnák. Jehova tanúi nem is szabadna megzava­rodjanak, elfogódjanak, nyugtalankodjanak és izguljanak, sem pedig céltalanul futkossanak, hanem járjanak el megfontoltsággal és meggondoltan. „Aki hisz, nem fut félénken." (Ésaiás 28:16) Mit várhattak a Júdabeliek, ha a Jósafát szavai szerint 'Jehovában bíztak'? „És megerősíttettek" az Úr országában vagy szervezetében. Az Istenbe vetett hit hiányának éppen az ellenkezője lett volna a következménye, és nem vétettek volna fel ál­landó tartózkodásra Isten szervezetébe. Akik Jehová­ban bíznak és bizodalmukat bebizonyítják, a parancsai­val összhangban hűségesen neki szolgálván, örökre az ő szervezetében maradnak. — 101. zsoltár 6.

³⁰

A most földön tartózkodó templomsereget nyoma­tékosan emlékeztetjük az Úrba vetett hit, az Igéja ta­nulmányozásának és az arra való építés fontosságára. Hinni vagy bízni engedelmességet jelent, és semmilyen más módon nem lehet bebizonyítani a hitet. Krisztus Jézus a templomban van, ahol összegyűjtötte népét, és megparancsolja, hogy egész népe teljes egységben le­gyen. Mindannyian békességben kell egymással lakoz­zanak és azért imádkozzanak, hogy békesség legyen a saját soraikban és „más juhokkal". (122. zsolt.) Aki a templomban nyugtalanságot szít vagy gonoszul cselek­szik, annak hiányzik a hite vagy a meggyőződése, és Krisztus Jézus kijelenti, hogy az olyanokat összegyűjti és a külső sötétségre veti (Máté 13:41) Hogy valaki a Szentírás értelmében higyjen, elméjében kell tartsa Isten ígéreteit és egész figyelmét a királyságra kell irá­nyítsa, mivel a királyság az egyedüli, ami figyelemre ér­demes. Ez azt jelenti, hogy az ilyennek a királyság érdekei teljesen szívéhez nőttek s becsületesen és őszin­tén igyekszik védelmezésére és előmozdítására, Isten akaratát megismervén és cselekedvén. Egyesek a Jerúzsálem kapuin kivonuló tömeg közül zúgolódhattak vagy panaszkodhattak. Tételezzük fel azonban, hogy a következőképpen beszéltek egymás között: „Nézd csak meg annak az asszonynak a ruháját! Mennyivel szebb, mint annak a ruhája, aki mellettem megy! Ez úgy néz ki, mint egy utcai lány. Én nem akarok vele egy sorban menni." Tegyük fel, hogy a férfiak így száltak volna egymás között: „Ti nem értek semmit! Nézzetek meg engem! Én egyike vagyok az előkelőknek, s nektek hoz­zám hasonlóan kell cselekedni, mert én itt egy fontos személyiség vagyok." Ha lettek volna ilyenek azokban a sorokban, Jósafát azonnal eltávolította volna őket a seregből. Az a menetelő sereg egyetértésben vonult ki és közreműködött az éneklésben. Egy nagy krízis volt közel, s a Júdabeliek mindenike azonnal kész kellett legyen meghallani és követni a kapott parancsokat és utasításokat. Ma ennél sokkal nagyobb krízis van itt, s a templomsereg minden tagja az Úrra kell irányítsa sze­meit, figyelniük és gyorsan követniük kell utasításait. Mindig Isten ígéreteire kell gondolniuk, nem valamilyen badarsággal, hanem az igazsággal kell eltelve legyenek, s gondolataikat nem szabad jelentéktelen dolgokon le­geltetni. Ezek kivonulnak, hogy szemléljék az Úr aktusát a minden idők legnagyobb csatájában, s a biztonsá­guk és szabadulásuk az Istenbe és Királyába vetett igaz hitüktől s az irántuk való feltétlen hűségüktől függ.