Oldal:Jeremiás-Jónás-rész-1-2-1938.pdf/13

100

pártolták, se nem támogatták; nem állottak ellen Isten­nek készakarva és nagy belső szorongatottságban vol­tak. Jól tudták, hogy a vallás-rendszerek nem élvezhetik Isten kegyelmét; hiszen ez a társaság igazságtalan volt. Noha a papság azt állította, hogy Krisztus Jézust, a nagy Békefejedelmet képviseli, mindazáltal jajgatott, hogy vér ontassék, s úgynevezett „templomépületeket” sorozóhelyiségnek használták fel. Igy a világ jóakaratú emberei szükségükben segítség után vágyakoztak, s miként a Jónás hajóját hajtó tengerészek, ’mindenik a maga istenéhez kiáltott‘; illetve minden vonalon békét és nyugalmat kerestek. Mivel azonban nem ismerték Jehova gondviselését, nem számítottak arra, hogy teljesíti kí­vánságukat. Mivel a hajó nagy veszélyben volt, a matró­zok a rakomány nagyrészét a tengerbe dobták, hogy így a hajót megmentsék. A világháború legsötétebb napjai­ban a békesség után vágyó egyszerű nép szintén kész volt minden áldozatra is, hogy véget vessen a nagy nyomorúságnak, és vagyonukat a tengerbe dobták, hogy ab­ból béke származzon, illetve nagy áldozatok árán is törekedtek békét és nyugalmat teremteni.

³³ A feljegyzés azt mondja, hogy Jónás „a hajó legal­sóbb részében volt“, s hogy ott magát biztonságban érez­vén, kényelmesen letelepedett és elaludt, mert nagyon szeretett szundikálni. Ő ott egy cellában lévő fogolyhoz vagy rabhoz hasonlított. Aludt, mint a „tiz szűz“, akik a vőlegényre vártak, de azután elálmosodtak és elaludtak. (Máté 25:1—13) A világháború utolsó részében és egy ideig azután az Úrnak a földön tartózkodó népe aludt és tétlen maradt, a szolgálatban való kiváltságát tekintve. Sokan közülük így szóltak: „Csendben maradunk és várunk, amig az Ur haza visz bennünket.”

³⁴ Jónás úgylátszik az egyedüli utas volt a hajón. Amidön a hajóskapitány meghallotta embereinek az imádságát és kiáltását, felkereste Jónást, hogy lássa mit cselekszik. „De hozzáméne a kormányos mester (Van Ess: hajóskapitány), és mondá néki: Mi lelt te nagy alvó? Kelj fel, kiálts a te Istenedhez; hátha gondol velünk az Isten és nem vesszünk el!“ (Jónás 1 :6) A hajóskapitány nyilván az összes tengerész hivatalos képviselője volt és ugyanazt az osztályt szimbolizálja ott, amelyet az Írás megemlít mint „akik hajókon tengerre szállnak és nagy nyomorúságot és szorongattatást élnek át.“ (107. Zsoltár 23—27) A hajóskapitány vagy parancsnok teljesen tanácstalan volt, s mivel a maga bölcseségének a végére ért, Jónáshoz fordult. Midőn őt alva találta, megparancsolta neki, hogy keljen fel és tegyen valamit. A képnek ez a része azt mutatja, hogy Isten a „szolga“-osztályt a világháború alatt rájuk szakadó nyomorúság idején életben tartotta és abból kiszabadította, hogy elvigyék üzenetét a népnek és különösen a jóakaratú embereknek megmutassák a követendő helyes utat, amely emberek abban az időben a Sátán kereskedelmi szervezetének a szolgálatában és a politikai és vallásos tömeg hatalma alatt voltak, mivel nem tudták, hogy hova forduljanak. Ezek a jóakaratú emberek segítségért kiáltottak, és ők fogságban voltak abban az értelemben, amint az írásban le vannak írva (Ésaiás 42:6, 7), illetve ilyen foglyokat szimbolizáltak.

³⁵ Jónás ezen a helyen, amidőn nyúgodott és aludt, Isten felszentelt népét ábrázolta a földön, és a Jónásnak felkelésre adott parancs azt mutatja, hogy az Úr a ren­delt időben megparancsolta felkent népének; hogy kel­jen fel és igyekezzen az Úr szolgálatába, hogy a jóakaratúak megtalálják a Jehova szervezetéhez vezető helyes utat és ott oltalmat és biztonságot találjanak. Eszerint a hajó tengerészei a kapitánnyal együtt a jóakaratú és becsületes embereket árnyékolták elő, akik a helyes úton kívánnak járni, amely utat az Úr meg is

nyit számukra; és a néki engedelmeskedők alkotják az Úr „más juhait“, a „nagy sokaság“ osztályt, akik a ren­delt időben az ő szolgálatába állanak, az ő Igéjét hirde­tik és Jehovát dicsőítik. A prófétai kép e részének a beteljesedése megkövetelte, hogy az Úr felszentelt népe a kiváltságai felismerésére legyen ébresztve; és éppen így lett 1919-ben felébresztve, és az Úr kiküldötte, hogy lásson munkához. Amiképpen Jónás később alkalmat nyert arra, hogy az üzenetet elvigye Ninive lakósaihoz,­ így lettek felkeltve Jehova tanúi is 1919-ben és alkalmat nyertek, hogy bizonyságot tegyenek a nemzsidóknak, illetve a jóakaratú embereknek, akik a nagy sokaságot fogják kitenni. Az üzenet hirdetésének ez a munkája meg kell történjen, mielőtt Isten haragja Armageddonban teljesen kifejezésre jutna, s ez a tény további bizo­nyítéka annak, hogy az Úr népe az ő szolgálatában helyes módon tevékenykedik, amennyiben a reábizott munkát most határozottsággal végzi.

³⁶ A hajóskapitány így szólt Jónáshoz: „Kelj fel; ki­álts a te Istenedhez; hátha gondol velünk az Isten, és nem veszünk el!“ Hasonlóképpen szólnak most a jóaka­ratú emberek Jehova tanúihoz, mivel látják, hogy a mindenható Isten, akinek az ő felszentelt népe szolgál, az igazságosság Istene az irgalmasság Atyja és hatalmas és egyedüli, aki megvigasztalhat. Ezek a jóakaratuak, akik végül a „nagysokaságot“ fogják alkotni, nem állnak szövetségben Jehovával, nem tudják hogyan közeledjenek Istenhez, és azért fordulnak felvilágosításért az ellenjelképes Jónás-osztályhoz, illetve Isten felszentelt és megbízott népéhez. Mivel a jonadábok vagy joakaratú emberek foglyok, akiket a vallásoskodók bilin­csekben tartottak, imáikat nem Jehovához intézték, mi­vel nem ismerték a nagy kiváltságot, amelyet élvezhetnének. Ők az Úr hű szolga-osztályától várnak felvilágo­sítást, hogy hogyan találhatják meg a helyes utat és hogyan járhatnak azon. Jehova tanúinak a kiváltsága és kötelessége, hogy ezeknek a jóakaratú embereknek minden tekintetben segítségükre legyenek és velük megismertessék az Úr útját; s hogy ezt megtehessék, el kell vigyék a királyság üzenetét az ilyen embereknek és ne­kik segíteniük kell, annak jelentőségét megérteni, és buzdítaniuk kell őket arra, hogy részt vegyenek Isten és az ő királyságának a szolgálatában. Hogy ez a kötelességük és kiváltságuk, határozottan kitűnik az Úr kijelentéséből „így szól Jehova: Jókedvem idején meg­hallgattalak [a Jónás-osztályt a harag napján], és a szabadulás napján segítettelek; megtartlak és nép szövet­ségévé teszlek, hogy megépítsd a földet, és kioszd az elpusztult örökséget, így szólván a foglyoknak: Jöjje­tek ki!, és azoknak, akik a sötétben ülnek: Lépjetek elő a világosságra! Az utakon legelnek, és minden halmokon legelőjük lesz.“ (Ésaiás 49:8, 9) „Én, Jehova, hívtalak el igazságban, és fogom kezedet, és megőrizlek [a vihar idején], és népnek szövetségévé teszlek, pogányok [a hajóskapitány és a tengerészek, valamint a ninivébeliek által szemléltetett nem izráeliták] világosságává: Hogy megnyisd a vakok szemeit, hogy a foglyot a tömlőcből kihozzad, és á fogházból a sötétben ülőket.“ — Ésaiás 42 :6,7.

³⁷ Ez egy további erős bizonyítéka annak, hogy Jehova Isten a hozzá jóakarattal viselkedő emberekre gondol és gondoskodik róla, hogy a parancsainak engedelmeskedők ne pusztuljanak el Armageddonban, hanem megkiméltessenek és az ő nagy haragjának az idején által vitessenek. A prófétai kép ezen a ponton azt mutatja, hogy mily nagy kiváltságot ajándékozott Isten a földön élő maradéka tagjainak, valamint a rájuk ruhá­zott nagy felelősséget is, s hogy ezt a felelősséget nem kerülhetik el, ha magukat kényelembe helyezik. Ellen-