Oldal:HUw1936.04 Samson 3-5.djvu/17

lető nyersen elutasította; ennek az illetőnek azután csak nagyon csekély kauciót kellett letennie és többé sohasem idézték bíróság elé; azután kiderült, hogy ez az ember a Delila-osztályból való többi társaival együtt a kormány képviselőivel tárgyalt, mialatt az eljárás a Sámson-osztály ellen tovább folyt.

¹³ Ez a fordulat jellemzi az illés munka végét a Társulat ügyeiben és ezt példázza Sámson fogságravetése. Miután Sámson haját levágták, a filiszteusok könnyen legyőzték, ami arra mutat, hogy akkor az Úr kegyelme eltávozott tőle és azért távozott el tőle ez ő ereje. Ez azért történt, hogy megmutassa, mikor fogja az Úr rosszallását kifejezni a Sámson-osztállyal szemben. Az Illésben és Keresztelő Jánosban példázott munka befejeződött, a két tanúbizonyság holtan (tétlenül) feküdt az utcán. „És én meghagyom két tanúmnak, hogy 1260 napig jövendöljenek szőrzsákba öltözve… És midőn befejezik tanúbizonyságukat, a mélységből fölszálló vadállat háborút indít majd ellenük és legyőzi őket és megöli őket. És holttestük a nagyváros utcáján fog heverni, mely szellemi értelemben Sodomának és Egyiptomnak neveztetik, ahol az ő Uruk is megdeszítetett.” – Jelenések 11:3,7,8, Káldi.

¹⁴ A vadállat-hatalom, amelynek a modern filiszteusok is részét képezték, a „két tanút” holtan az „utcán” hagyta. A támadást a mai filiszteusok vezették Jehova tanúi ellen. A Sámson-osztály 1918-ban közömbössége szenderült, ami részleges vaksággal járt. Nem látta és nem fogta fel a tulajdonképpeni kérdést, hogy ebben a kérdéses ügyben szilárdan kellett volna állást foglalnia, még ha bármibe is kerűlt volna az. A Sámson-osztály nem szándékosan volt ily közömbös, hanem a gyengesége folytán. 1918 május 7-én a Társaság tisztviselőit letartóztatták; a Társulat több tagját azelőtt és azután fogták el és a Társulat munkáját valóban megbénították. A következők bizonyítják, hogy akkor a Sámson-osztály részben vak volt: abban az időben a folyóiratot egy bizottság szerkesztette és annak különböző tagjai írták a cikkeket. 1917 április 15-én, tehát a Társulat tisztviselőinek letartóztatása előtt a következő cikket közölte az angol folyóirat: „A keresztény számára nincsen közép út. Csak egy út van, amelyen megőrizheti hűségét és fogadalmát az Úr előtt, tudniillik azáltal, ha nem vesz részt a háborúban… Mivel ő a mennyei királyság képviselője, arra kell vigyáznia, hogy idejét és erejét a béke munkálására és Krisztus királyságának hirdetésére használja.” Nyomban letartóztatás után 1918 május havában már nem volt oly bátor a királyság igazságának közlésében és ugyanabban a számban, amelyben letartóztatásokról beszámolt, közölte, hogy az Egyesült Államok elnöke felhívást tett közzé, amelyben 1918 május 30-át „az imádkozás napjává” rendelte. Azon az imanapon természetesen a háborúban való győzelméért kellett imádkozni. Erről a felhívásról, amely Amerikában 1918 június 1-re imanapot rendelt, írta a folyóirat: „Ez az ország (Amerika) az az ország, amelyet Isten szárnyaival védelmez és az ő igéjével gondvisel… És Isten népe a leghajlandóbb megragadni az alkalmat minden nép közül, arra, hogy imára és szolgálatra összegyűljön… Hálát kell adni Istennek, hogy megígérte a háború dicsőséges kimenetelét az autokrácia bilincseinek letörése és a fogságban levők szabadulására (Ézsaiás 61:1) és a világ átalakítására, hogy a köznép biztos helyévé alakuljon.” Ez a cikk a félelmétől előidézett vakságából származott. Akkor a Sámson-osztálynak az „egyik szemét” már nyilván kiszúrták s valamivel később a filiszteusok a „másik szemét” is kiszúrták, de egészen más eredménnyel (lásd a 28. verset). „Most megragadjuk az alkalmat és a folyóirat beismeri, hogy a fenti cikk közlésével helytelenül járt el és azt Isten és az ő biztonságtevői elött is megbánta.”

¹⁵ 10-16

¹⁶ 10-16

¹⁷ 17-20